V. Fejezet: Sátinok völgye

Az ember tudja: a legfontosabb dolog az életben, a remény. Hinni magunkban, reménykedni valamiben, amiről csak legbelül tudjuk, hogy lehetetlen.

 De mi is az a lehetetlen? Abban sem vagyunk biztosak, hogy létezik egyáltalán. De nem ezért hiszünk valamiben? Például Istenben. Ennek csak egy hátránya van. Ha „elbukunk”, nagy teher nehezedhet ránk, amely elindít egy leomlást, és a leguruló sziklák lelöknek magukkal a szakadékba, ahonnan nagyon nehéz kimászni.

 Ez történt Angelával is, de meg tudott kapaszkodni a szakadék peremén Darcy segítségével.

 Mikor a sátinok völgyéhez értek, már csak a fogyóban lévő hold és a csillagok világították meg az ösvényt.

-Bírod még? – fakadt ki Darcy. Még mindig Angie cipelte egyik oldalon a fiút. Látszott rajta, hogy alig bírja, régóta lihegett. Folyamatosan rá-rá tekintett, hátha megmozdítja valamijét.

 Esze szívét reménnyel töltötte meg, hogy a bánat kifolyjon belőle. A háborútól és a fáradtságtól égett. Szédült a szomjúságtól. Már nem bírja sokáig, nem volt ereje válaszolni, így Darcy érezte, hogy összefüggnek a nő rosszullétei és ez nem nagyon tetszett neki.

 Finoman megkocogtatta a boszorkány vállát és fülébe súgta.

-Állj meg egy kicsit!

-Jó – Súgott vissza Dica, majd óvatos mozdulattal fektette a sérültet a puha fűbe. Erre a mozgásra, mintha Pete szája megrezzent volna, vagy csak Angela hallucinál?

 A következő pillanatban a lány biztos volt a dolgában. Most már tudta, miért haldoklik Pete és ő miért szédeleg. Keveset ivott, pontosan egy cseppet sem tegnapelőtt óta. Legutóbb otthon kortyolt bele a pohárba.

 Erejét össze kellett szednie, de így is csak annyit tudott kinyögni.

-Vizet! – hangja rekettes és hullafáradt volt. Dica a táskája után nyúlt, kotorászott egy kicsit és előhúzott egy barna kulacsot, amit a nő szájához tartott. Megdöntötte, hogy ihasson belőle. Nyelései megtörték a természet éjszakai, félelmet keltő hangját. Néha suttogást vagy ordításhoz hasonlót lehetett hallani és a távolban egy aprócska patak csörgedezett. Közeledtek a sátinokhoz. A sátinok völgye egy nem hétköznapi elnevezés erre a fenyőerdőre. A suttogók és a halál erdejének is szokták szólítani. Akik nem hisznek a misztikus lényekben, mondva, hogy csak gyerekmesék, azok sem merték megközelíteni a hegyoldal ezt a részét. Jobban féltették az életüket, minthogy egy-egy sátinfejjel legyenek gazdagabbak. Nos hát, szó szerint gazdagabb lehettek volna, mert az ilyesmi errefelé óriási vagyonnak számított ( az már egy más dolog, azon kívül, hogy az orrukat fennhordhatták és ismertté válhattak, semmire nem lett volna jó ). Az a pár elmebeteg, akik erre hajtanak, a sátinok ölték meg, testüket pedig a szakadékba dobták. Így a hegy oldalába vájt kastély rejtve maradt a halandók és a gonoszok elől.

 -Angie, jobban vagy? Angela! – Darcy szólongatta, Dica meg az orra előtt legyezett, nem mintha olyan sokat látna a sötétben. Angie tényleg nem látta, de a mindentudó hangjára felfigyelt.

-Dica, mégiscsak átvennéd? – kicsit kótyagos volt, de mégis olyan mulatságos, hogy nem bírta megállni kuncogás nélkül.

-Ezen mi olyan nevetséges? – mosolygott és próbált normális lenni, de láthatóan nem ment neki. Szemei még mindig nagyon fáradtan csillogtak a hajnalodó fényben. Komótosan sétált a fák és az egyetlen piciny patakocska mellett, amely csak úgy kanyargott az apróbb bokrok között. Ahogyan egyre közeledtek a sátinokhoz, a világoszöld fű szinte olyan barnává vált, mint a fakéreg.

 Senki nem beszélt senkihez. Angie még mindig Pete szemét fürkészte. Miért olyan rideg a tekintete? Olyan, mintha már meghalt volna. Nem! Az nem lehet!

 A háború szívében lassan a végéhez közeledett. Nem foglalkozott a fájdalommal. Szerencsére teljesen ki tudta zárni a Petettel kapcsolatos érzéseit.

 Hirtelen egy suhanást észleltek. Az óriás, fekete, madárszerű alak közvetlen eléjük szállt le. Ember nagyságú testén és hatalmas szárnyain hollófekete, puha szőrme díszlett, amelyet a lágy szél néhol felborzolt. Feje Angiének a kétszerese volt. Két nagy gülüszeme zölden világölt a sötétben. Köztük egy aprócska, rózsaszínű orrocska volt. Szája egyik kicsi, kiálló fülétől a másikig húzódott, amiből nagy, agyarfogak kandikáltak ki. A lény tyúklábain egyensúlyozott. Azokat is fekete szőr borította, de lejjebb sárga pikkelyes bőr rikított. Három előre és egy hátra álló ujján koszos körmök rajzolódtak ki a hajnal kis fényében. Fejét aranyosan billegtette, szemét pedig a boszorkányéba mélyesztette.

 -Sátin! – kiáltotta majdnem egyszerre a boszorkány és Darcy, majd automatikusan mindketten a fegyverük után nyúltak.

-Ne bántsd! Kedvesnek tűnik – Angie hangjából sajnálat áradt az állat iránt.

-Ne ess bele abba a hibába, hogy… - na igen, az idő egy meghatározó jelző az életünkben. Ha túl sok, unatkozunk, ha túl kevés, olykor az életünkkel fizetünk érte. A sátin alaptulajdonsága, hogy akkor támad, amikor nem is gondolnánk. A szörny egy ugrással a lányra vetette volna magát, ha a távolabb álló Darcy le ne puffantja. A nyílvessző az állat mellébe fúródott és az szörnyű hangosat ordítva esett a földre. Vére a barnás füvet vörösre festette.

 A következő pillanatban sok szárnycsapás hallatszott. A sátinok, testvérük ordítására odasereglettek föléjük, hogy onnan álljanak bosszút egy másik halálán. A világosodó ég újra feketébe borult.

-Istenem! – rémült meg Dica. – Ennyivel nem bírunk!

-Arra van a bejárat – mondta a mindentudó és jobbra mutatott.

-Futás! – ordított torka szakadtából a most már összeszedett Angie és a Darcy által mutatott irányba mutatott a két másik nővel a nyomában, akik Petet cipelték.

 Körülbelül hét kormos szörny szinte a hátukban loholt, vagyis csak totyogott utánuk. Érthetetlen, hogy nem repültek, de még így is nagy léptekben haladtak.

 Kicsit távolabb már a fényben feltűnt a hegyből kinyúló, sárgásbarna téglából épített félház. Rajta egy magas, sötétebb duplakapu volt. Közvetlen előtte egy szem fa sem volt, viszont pár méterre félkörben az ajtó előtt egy erdő ölelte magába a földalattiak titkát. Sátinokkal szövetséget alkotva védték magukat. A madarak megölték a betolakodókat, cserébe ők levendulával látták el őket. Hogy a sátin honnan tudja, kit öl meg? Nem olyan, mint ahogyan azt sokan hiszik. Nem állatok, hanem elvarázsolt emberek. Értelmesek, de a halandók szemében egyszerű szörnyek. Már amennyire egy szörny egyszerű lehet.

 A bejárat egyre közeledett. Angie kifulladt, de látta, hogy a nála idősebb mindentudót utoléri az egyik. Odaugrott és azt mondta:

-Innen viszem. Menj a kapuhoz, hogy beengedjenek! – Mert az tudni való, hogy a harcosok közül csak nagyon kevesen bíztak a sátinokban, így mindig valaki őrködött, hiszen ez a kastély azért nem nyitott a halandók számára. Gondoljunk csak bele, mekkora baj lenne, ha kiderülne a harcosok léte! Drake mindenkit arra kényszerítene, hogy szolgálja őt.

 A mindentudó gyorsabb fokozatra kapcsolt, így, hogy már nem kell Petet cipelnie és újból célba vette a kaput, melyet a felkelő nap aranybarnára festett. Darcy bekopogott, remélve, hogy beengedik. Angie és Dica Petet cipelték és rohamosan közeledtek.

 Csakugyan, az ajtó egyik fele résnyire nyikorogva kinyílt, és a kis lyukon agy fekete ruhába öltözött, szőkésbarna és mogorva férfi préselte ki magát.

-Jó reggelt! Darcy Mareyson vagyok, mindentudó – hadarta kétségbeesetten. – Szükségem van nekem és a barátaimnak a segítségükre. A sátinok üldöznek minket, kérem, engedjen be!

 A mogorva nem szólt semmit, csak körültekintett, majd szemei kerek formát vettek. Életében nem látott még ennyi sátint.

-Gyorsan! Gyerünk! – a mindentudó nehezen belökte az ajtót és vele együtt a férfit és saját magát is. Aztán tompa ütést érzett és egy „Huh, ez durva volt!” – ot hallott.

 Angela esett rá, amikor a boszorkánnyal jöttek. Darcyban felbukott. A hordágy vége kicsúszott a kezéből és utána ugrott. Sikerült elkapnia, és így tompítani Pete esését, de elesett.

 A mogorva férfi még mindig tátott szájjal bámult. A nő a földön feküdt, a mindentudó mellett, a hordágy alatt. Hosszú, hullámos hajtincsei össze-vissza kunkorodtak körülötte. Dica Pete mellett üldögélt és zihált.

 Angie végre feltápászkodott. A kastély belseje ég szebb volt, mint eddig képzelte. Csillogó, aranyszínű csillár lógott a helyiség plafonjáról, rajta pedig drágakövek, rubin, zafír, smaragd és gyémánt díszlett. Oldalra tekintett, és látta az idegenektől tömött csarnokot. Az összes feketében volt. Ez amolyan egyenruha? Csak egy szőke hajú nő álldogált fehérben. Mindenki furcsa volt, de a fehérruhás nő arca ismerős volt Angela számára. Felállt és bátran lépett elé.

 -Crystal? – kérdezte. A szőke szájsarka felfelé görbült.

-Angie? De régen láttalak! – Angela régi barátnője volt, tizenkét évesen „halt meg”.

-De hát? Te nem haltál meg? – fejében rengeteg kérdés fogalmazódott meg, melyek feltevésére nem éppen ez a legalkalmasabb pillanat. – Hol van Lisa? Miért vagy fehérben, mikor mindenkinek fekete a ruhája? – hadarta egy szusszal, majd muszáj volt levegőt vennie a folytatáshoz. – Te is harcos vagy?

 A harcosok értetlenül néztek. Pofátlannak tartották a hívatlan vendégeket, főleg Angiet. Egytől egyik mind némán állt. Azon töprengtek, kik ők és miért a hajnal kellős közepén érkeztek. Angie kezdte kínosan érezni a helyzetet, és mikor Crystal nem válaszolt, vissza akart húzódni a férfihoz, megnézni, hogy van.

-Ez egy hosszú történet… Elég egyelőre annyi, hogy nem vagyok harcos.

 Angie megnyugodni látszott. A feketéken pásztázta szemét, ami egyszer csak megakadt. Mindenki rosszallóan és negatív véleménnyel beborítva nézett rá, mint akik földönkívülit látnának. Darcy és a boszorkány egy kicsit furán érezték magukat Angie miatt. Egy szőkésbarna hajú fiú valahogy máshogy tekintett. Az emberek jó ismerője volt, így biztos volt benne, hogy véleménye róla az ellenkezője a többiekének. Az is felötlött benne, hogy rossz pontokat szerzett náluk az előbbi kibontakozásával.

 Viszont az örömmel töltötte el, hogy Crystal tárt karokkal nyúlt felé és szorosan magához szorította. Angela kezeit a szőke hajfürtök alá, a lány hátára tapasztotta, feje pedig a bal vállán landolt. Szemében egy könnycsepp csillogott. Régen ölelte magához a legjobb barátnőjét. Úgy gondolta, most minden elölről kezdődik. Újra szétválasztatlanok lesznek és soha, de soha nem kell elengednie őt.

 -Gyere velem! – súgta Angie fülébe, majd elengedte és a kiválasztott letörölte azt az apró cseppet az arcáról. Átvágták magukat a tömegen. Mikor a sok kíváncsi szempár már nem tudta követni őket, a többi hívatlanra meredt. Hallgatták a mindentudót, aki megpróbálta kimagyarázni magukat.

-Sziasztok, Darcy Mareyson vagyok… - a háttérben sokan hallatták, hogy „mindentudó”, ezért ezt a jelzőt nem is említette. –A kiválasztottakat segítem és védem, amíg tudom, amíg élek – úgy mondta, mint egy verset.

-Angie az egyik kiválasztott? – hangzott a tömeg mélyéről.

-Igen… Ő pedig Pete, a másik – mutatott a néma és mozdulatlan fiúra. Látta, hogy a kérdés feltevője a két nő után indult.

 -Hé, Crystal! – kiáltott, mikor utolérte őket. A hangra mindkét nő hátrafordult. – Tudom ki a kiválasztott.

-Ki? – az „i” betűt különösen hosszan és énekelve ejtette.

-A vörös – Angie elcsodálkozott: ő vörös? Tenyere viszketni kezdett. Ökölbe szorította, s mielőtt Crystal megszólalhatott volna, nagy lendületet vett és tüzesen megindult a tőle öt méterre álló férfi felé. félúton öklét szemmagasságba emelte. Még meg sem állt előtte, de keze dühösen, int egy erős rugó, Roy arcát vette célba. Nos, mivel a férfi harcos, fejét automatikusan oldalra billentette, hogy Angie meg ne érinthesse. Crystal, aki Royt még soha nem látta ilyen szemtelennek, továbbment. Gondolta, ha befejezték, majd a férfi odavezeti hozzá.

 Roy karjai megragadták a dühtől izzadó nő két oldalát, és a falnak nyomta. Ezzel akarta kifejezni, hogy vele egy nő nem tud kötözködni. Aki látta a jelenetet, bár nem volt olyan, azt hitte, hogy a férfi ok nélkül bántalmazza, pedig nem is fájt neki és ezt a Roy akarta így. Ezen a nő meglepődött és egy pillanatra elmeredt a férfi szemeinek játékában. Igazság szerint Roy élvezte Angie határozatlanságát, hogy felülkerekedhet rajta és mélyen a szemébe nézhet, hiszen nem mindennapi élmény egy kiválasztottal találkozni.

 Egy darabig még nézték egymást, pont addig, amíg a nő feldolgozta az eseményeket. Lesütötte a szemét és bocsánatot kért, amiért le akarta ütni.

-Az a lényeg, hogy nem történt meg – vonta meg a vállát, mintha semmiség lett volna. – Egyébként… legfőképp az én hibám, Angie. Csak feszegetni akartam a határokat egy kiválasztottnál.

-Akkor szívből örülök, hogy megtalálta – kezét Roy felé nyújtotta.

-Nekem kell bocsánatot kérnem – intett, hogy kezét húzza vissza.

-Nem ártana. Csak az a kérdés, hogy elfogadom-e.

-Nos, az magán múlik – azzal Angelát a szőke után vezette, de ezalatt nem szóltak egymáshoz. Crystal szobájához mentek