IX. Fejezet: Rémálom

 Mellkasa már kevésbé lüktetett, de most, hogy visszakerült testébe, fájt és nyomott. Szemei lassan kinyílottak és észrevette a fölötte fekvőtámaszban lévő Royt. Büszke mosolyt dobott neki, amiért sikerült.

 -Szia – szólt lágyan a férfi és egyik kezével az arcát simogatta. – Jól vagy? – kérdezte aggódóan.

- Persze, semmi bajom – felelte még mindig levegő után kapkodva. Roy lejjebb hajolt és megcsókolta. Angie fulladni kezdett. Úgy érezte, ez a Menny birodalmában való futástól van. – Nem kapok levegőt! – lihegte, mint egy kutya. A férfi elmosolyodott, hogy átlát rajta és segített a nőnek felállni. – Így jó.

 - Halott voltál! – arcából könnyek záporoztak. – Halott!

- Tudom – Angie nyugtatta. – de küzdöttem, hogy élhessek. Azt hittem, lehetetlen és arra gondoltam, nem látlak többé. Rád gondoltam, folyamatosan, amikor lehetetlennek hittem, és sikerült. Az elérhetetlen elérhetővé vált – szavalta, de muszáj volt a többit is elmondania. –Akkora kockázatot vállaltam, amekkorát eddig el sem tudtam képzelni, de megérte küzdeni érted, értünk. Ha te nem lennél, nem élnék most.

- Ez olyan költői volt, amit nélküled nem hallhattam volna – már nem sírt. Angela szavaiban megnyugvásra lelt, és ez jó dolog.

- Nem is volt olyan költői… egyszerűen csak ezt gondolom – a nő elnevette magát és most ő csókolta meg. Az előbb mutatott írói tehetség lazán eltűnt és szerelmes szemekre cserélődött le.

- Csodás vagy, és szerény!

 - Na, jól van, szerelmespár, most már velem is foglalkozzatok! – röhögött Crystal. – Elfelejtettetek?

- Nem, dehogyis, drágám! Gyere! – Angie egyik kezét levette a férfiról és barátnőjét magukhoz ölelte, homlokát mégis Royénak nyomta. – Szeretlek titeket! – rájött, mi neki a legfontosabb, és az nem a könyv.

- Már nem bánt téged – mondta Roy természetesen. – Miután elengedett, megöltem. Úgy szenvedett, ahogy te.

- Ó! Csak mi tudunk arról, hogy meghaltam?

- Igen. Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte a szőke.

- Arra, ha megtudják, hogy halálom után ölted meg, bosszúnak veszik.

- Jesszus, Roy, elítélnek! – kiáltott fel Crystal.

- Hacsak nem mondjuk azt, hogy nem haltam meg és megmentetted ezzel az életem, ugye?

- Akkor elnéznék a hibám – válaszolt Roy őrült vigyorral idézőjelet intve. – Mondtam, hogy csodás vagy! – egy puszit nyomott Angie arcára, amiből csók lett.

- Ne előttem, légyszi! – a szőke nevetve elrohant.

 A férfi hozzásimult szerelméhez és a nő fejét Roy álla alá tette. Ő hagyta. Angie kezét az ő válla fölött vonta, a fiú pedig óvó karjaival derekát ölelte. A lépcsőn kopogtak valami léptek, de ezt meg sem hallották.

-Roy, ezt ugye nem gondoljátok komolyan? Tudjátok, hogy nem lehettek együtt. Évtizedek óta van eskü! – Jasmine és Jason toppant be. Az idős nő hangjára mindketten megmerevedtek. Azonnal elengedték egymást, a lehető legtávolabb kerültek. Angie a haját tűrögette, Roy a torkát köszörülte.

- Bocsánat – motyogta azon a hangon, amely barátnőjére a legnagyobb melegséggel hatott. Úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, de Jasmine ezt nem tettethette, mikor Jason ott ment mögötte. Szíve szerint hagyta volna őket.

-Tudom, hogy kiválasztottak vagytok, de te, Roy attól még hozzánk tartozol – szólt a férfi vezető, mikor lábát megérintette a hideg beton.

- Tisztában vagyok vele, Jason… - sütötte le szemét – de ezt nem értheted.

- Dehogynem.

-Nem. És nem kell úgy tenned, mintha nem én lennék az első, aki így érez – mondta dühvel. Nagyon a szívére vette.

 A vezető nem szólt hozzá, mert igaza van. Nem tudja.

 Később Angie nem mutatott semmi olyan károsodást, ami orvosi ellátást igényel, így kiengedték a gyógyító szobájából. Elküldték pihenni, de nem oda ment. Megkereste Jasminet.

 - Angie, neked nem kéne pihenned? – az idős nő aggódott.

- Jól vagyok, meg amúgy sem tudok most aludni. Egyedül megőrülnék – Jasmine beljebb lépett és intett neki, jöjjön. Az ő szobája vagy inkább lakosztálya háromszor akkora volt, mint sajátja. Nem közvetlen az ágya fogadta a szűk helyiségben, hanem egy egész nappali.

- Foglalj helyet! Beavatlak a Titokba – Angela értetlen képet vágott, de gondolta, hogy a vezető részletezi.

- Köszönöm.

- A Titokról rengetegen értesültek, de csak négyen tudják pontosan, mi is az.

- Kik? – azt hitte, nyugodtabb lesz itt, mint szobájába zárva azokon az emlékeken gondolkodva, amiknek gondolatába is beleremeg. Mégsem így történt. Mi a Titok? Mi köte van hozzá, hisz csak egy idegen?

-Én, Jason, Zack és Adan. A Titok, hogy Zack és Jason testvérek. Adan rájött erre és megfenyegetett mindnyájunk, mert ez sérti törvényünk. Arra jutottunk, ha az egyik testvér lemond, mondjuk Zack, Jason lemond és Adant teszi helyére.

-Hogy hagyhattad? Ez… ez nagyon nem jó!

- Muszáj volt. Tudom.

- És most? Jason lemondott? – Angie teljesen becsavarodott.

- Igen. Az a baj, hogy Adan megváltoztatott egy büntetést.

- Melyiket?

- Amelyiket megszegtétek.

- Mire változtatta? – felállt a fotelből és topogott. Ideges volt.

- Eddig börtönbüntetés volt. Ez akkor járt volna, ha megcsókol téged és ez a vezetők tudomására jut. Most viszont sasszemekkel figyeli Royt, várja, hogy úgy nézzen rád és akkor rátok varrja az ítéletet. Ez is változott – hagyta, hogy a kiválasztott feldolgozza, amit mondott neki. – Halálbüntetés.

 Az idegesség elmúlt. Szomorú és megdöbbent lett. Leroskadt a piros kanapéra, amit leghamarabb meglátott. Tenyerét ökölbe szorította, az állát támasztotta vele. Szeme nem rebbent, csak bámult és bámult. Szempillája megnedvesedett, majd pupilláját beborította egy könnycsepp. Nem érzékeny típus és nem könnyű megfélemlíteni, de ami az elmúlt két hétben történt vele, és ami még most is történik, az szörnyű. Végre úgy érzi, tartozik valahova, akkor meg akarják ölni és tökre tenni az életét.

 Jasmine átült mellé, megölelte.

-Angie, barátnőm, mindig mellettetek leszek.

 Amikor szeme kiszáradt a sírástól, elszakadt tőle és megszólalt.

- Jól esik, hogy a barátnőjének tart.

- Barátnődnek tartasz – javította ki.

- Akkor a barátnődnek. Megyek, elmondom Roynak. Muszáj, hogy tőlem tudja meg – már fél lábbal ajtón kívül volt, mikor Jasmine visszahívta.

- Várj, mi is a neved, Angela…?

- Stone. Miért? – egyet hátralépet és becsukta az ajtót.

- Stone. Ez a név ismerős. Megvan! Anyád nem Mirandának hívják?

- De, honnan tudod? – szemöldökét kérdőn ráncolta.

- Ő egy harcos. Az egyik legjobb. Értesz a fegyverekhez?

- Hát – szerénykedett. – Az túlzás, hogy értek, de jól bánok velük, ha kell. Harcos vagyok? – szívből örült. Akkor nem ítélik Royt halálra.

- Nem tudom. lehet. A legfőbb épességed megvan.

- Ezt mikor tudjuk biztosan? – ötven százalék, hogy harcos. Ez a mai nap legjobb híre.

- Nem tudom. Még soha nem bizonyítottam ilyesmit.

- Lehet egy kérdésem? – mostanra visszaült a piros kanapéra. – Ha a szüleim harcosok, miért nem itt nőttem fel?

- Édesanyád, mivel az egyik legjobb, mindig járta a világot és rendet teremtett a városokban. Nagyon keveset volt itt. Mi csak a sikereiről értesültünk.

- Hű, anyám világjáró volt? Ez csúcs! – megint elindult az ajtó felé. Szólni akart róla Roynak.

- De bizonyítanunk kell.

- Mivel?

- A harcosoknak van egy-egy képessége. Mindenkinek más. Ez húsz-huszonöt éves koruk körül lép fel és életük végéig segíti őket.

- Aha, értek. Ez jó hír… csak meg kell várnunk e megfelelő pillanatot – izgatottan és boldogan rohant a folyosót át Royhoz.

 A szíve majdnem torkán távozott. Végiggondolta, milyen lenne, ha nem sértenének törvény és más világ lenne. Angienek nehezen ment a megszólalás. Nagyokat lélegzett. Nem tudta lemosni arcáról a boldogságot.

- Szia! – Roy meglepődött.

-Hali! – a nő közelebb lépett, megcsókolta. Viszonozta, majd Angie megosztotta vele boldogságát. – Lehet, hogy harcos vagyok!

- Tényleg? – szemei csillogtak az örömtől.

- Hazudnék neked? – nem válaszoltak. A férfi megragadta Angiet és az lábaival átkulcsolta szerelme derekát. Nevettek. Mindegyik boldog volt. A nő Roy hajába túrt, s a nevetés megint kitört belőlük. A fiú hátrébb lépett és bevágta az ajtót. Most letette és a derekánál fogta, Angie pedig egy fejjel alacsonyabb lett.

- Szeretlek – suttogta a nő fülébe, miközben homlokát az övéhez nyomta. Kezével felhúzta a lány pólóját, de ő elengedte, letaszította ujjait róla és felsőjét visszahúzta eredeti helyére.

- Ne!

- Miért? – még mindig suttogtak. Nem próbálkozott tovább, mert tudta, hogy nincs értelme. Szereti őt és ez a lényeg számára. Angie eltávolodott tőle, hiszen csak így állhatott ellen.

- Mert nem szabad.

- De azt mondtad, harcos vagy! Nem bírok rajtad kiigazodni. Azt mondod, lehet, aztán meg azt, hogy nem! – Angie megismerte Roynak azt az oldalát, amikor kínosan érzi magát és ideges. Kiabált vele.

- Bocs, de tényleg nem mondtam biztosra – most lenyugodott és átölelte.

- Nem. Figyelj, ne kérj bocsánatot! - a nő elmondta neki azt, amit új barátnőjétől tudott meg.

 A reakció nem az volt, amire számított.

-Mi, Ez akar vezető lenni? NORMÁLIS? - ő inkább lázadt ellene.

-Nyugodj meg, szerelmem, kérlek! Amint a képességem előjön, vége a rémálmunknak.

-Az én rémálmomnak akkor lesz vége, ha mindketten túléljük a feladatot és nem őrülünk bele – őszinte hangja megsajnáltatta magát Angievel, így lábujjhegyre állt és megpuszilta, ezzel nyugtatva a férfit. Ő elmosolyodott.

- Kedves, hogy ilyen vagy velem. De miért, amikor kiabáltam veled?

- Mert szeretlek. Mert tudom, mit érzel.

- Nem, nem tudod! Miért mondja ezt mindenki? Már elegem van abból, hogy mindenki együttérző akar lenni, mint a gyengékkel!

- Nem vagy gyenge. De én is megtudtam, vagy nem? – már ő is kiabált. Máshogy nem tudtak kommunikálni.

- Tudod mit, jobb, ha most mész! Nem szeretnék összeveszni veled. Megemésztem ezt az egészez egyedül, és majd holnap megbeszéljük, mi legyen.

- Különben meg, engem pihenni küldtek.

- Kilenc óra. Ideje akkor aludnod.

 Ledőltek feldolgozni a vezető által szabott sorsukat. Roy lázadó kamasz szemével nézte, Angie áldozatként. Addig gondolkodtak, amíg a reménytelenség álomba ringatta őket.

 Angie éjszaka arra kelt fel, hogy Zack ott van és ismét fojtogatja. Megijedt és felsikoltott. Nyakához nyúlt. Égett. Gyertyát gyújtott és a tükre elé helyezte. Nyaka izzó vörös volt. Lehűtötte vízzel, majd reszketve visszabújt az ágyba. Gombóc volt a torkában.

 Nem telt el fél óra, ugyanez történt. Nagyon fáradt volt és félt a haláltól, de már nagyon jól ismerte. Bár összeveszett Royjal, most csak vele érezhette magát biztonságban. Hajával eltakarta a nyakát és szerelméhez indult.

-Mi az? Te nem alszol? – álmos arca mulatságos volt, de Angie most nem nevetett.

-Nem lenne baj, ha itt maradnék? – ne értette a nőt. Beengedte azzal a reménnyel, hogy elmondja bajait.

- Dehogy. Mi történt? – Angela megrázta fejét, de vigyázott, hogy ne látszódjon az égésnyom. Úgy tett, mintha csak ő lenne a szobában, ledőlt Roy ágyára. A férfi is lefeküdt, mellé és átkarolta. Angie hozzábújt.

- Félek – nyögte ki végül a választ.

- Mitől? Zack halott, te is tudod.

-Igen, halott, de aki a törvényt szegi, fenn, a Mennyben, azt száműzik ide, a földre. És Zack itt van – felnézett a fiúra és így láthatóvá váltak az égésnyomok. Finom ujjaival végigsimított rajtuk.

-Ez az ő műve? – mordult fel.

- Attól tartok – Roy nem szólt erre semmit. A nő fejét álla alá tette és halkan mondta neki.

- Aludj! Itt leszek végig melletted – Angie lehunyta szemét és rövidesen elbóbiskolt.

 Újra megrezzent és felsikoltott. A következő rémálomnál már nem csak megrezzent, hanem teljes teste remegett. Roy csitítottam szorosabban ölelte magához, Angie sírva fakadt és megpróbált nem beleőrülni az életébe.

 Még két éjszaka telt el a kiválasztott kétségbeesett kiáltozásaival, a gyógyítók pedig már harmadik napja keresték a megoldást a problémára. Semmi.

VIII: Fejezet: Felhők felett

Angie egy ágyban ébredt. Felült rajt, aztán bejárta a szobát. Egyértelműen az ő szobája volt. Meghallotta apja rekettes hangját és azonnal nappalijuk felé szaladt, le az emeletről.

- Kislányom, tudtam, hogy ilyen okos és szép nő lesz belőled! – Angie valahogy nem tudott örülni ennek. Mennyben van? Nem tudja. Nem is reagált apja köszöntőjére, nem is igazán figyelte és nem érdekelte egyáltalán, mit mondott neki. Kérdései voltak és ezekre akart válaszokat kapni.

- Hol vagyok?

- Egy újabb és biztonságosabb világban, drágám.

 A lány elszomorodott, sőt, enyhe sokkot kapott. Tüdeje alatt, dobogó szerve fájt. Gyomra kavargott.

- Nem lehet! Vissza akarok jutni! Hogyan? Muszáj visszamennem, szükség van rám, még nem végeztem a feladattal. Nem hagyhatok ott csapot-papot! – tört ki belőle. Az ájulás kerülgette.

 Matthew, az apa kihúzott egy fiókot abból a szekrényből, ami Angie rendkívül jó memóriája szerint eddig nem volt ott.

- Tedd ide a kezed! – a fiókban egy holdkő-gömb feküdt.

- Ez mi? – kezeit odatette, mintha nem is várna választ, de az apja a fejét rázta, hogy nem mond semmit.

 A holdkőből fénycsíkok indultak, melyek egybefüggővé váltak, és a nő becsukta szemét. Olyan volt, mintha a napot fogná, forrósodni kezdett a tenyere.

 A szemhéján átvilágító sárgaság elhalványodott és kinyitotta a szemét. Fekete pupillája kíváncsian mozgott jobbra-balra.

 A fehér, netalán vajszínű teremben, ahová érkeztek a teleportálás során, rengeteg szék volt, mint egy XXI. századi házasságkötő teremben vagy egy bíróságon. Közepén hiányzott egy sornyi ülő, itt egy piros szőnyeg futott végig. A székek egy kétfokos lépcsőben folytatódtak, ahol egy óriási fotelben egy nő üldögélt.

 Matthew meghajolt előtte és üdvözölte, így lány is kifejezte tiszteletét.

-Ki ő? – súgta az apa fülébe, s Matthew azt válaszolta, hogy főangyal. Angie nem igazán értette, hogy ha angyal, miért nincs angyalszárnya.  Nem jutott sokra, hiszen nem volt sok ideje ezen agyalni, mert az megszólította.

-Ki az újonc? – hangja nagyképű volt. A nő előlépett és udvariasan bemutatkozott. Észrevette az idegességet a szemében. – Te is részt veszel a beavatáson, nyugalom!

 Angie ezt épp ellenkezőleg gondolta. Neki igazából jó volt, mert akkor lesz igazán halott, ha már beavatták. A főangyal akcentusából rájött, hogy nem lesz könnyű visszajutni a felszínre.

-Kérem, nekem élnem kell! – az angyal elcsodálkozott és csilingelve felnevetett. Általában ide azért jönnek, hogy beavassák őket.

 Angela ezt a világot nagyon furcsának találta.  Ha kinézett az ablakon, egy halott világot látott, tele halottakkal. Olyan volt, mint egy átlagos földi falu, csak itt nem volt senkinek érzései, mindenki unatkozott, mert nem voltak feladataik és nem sütött a nap sem. Egyszóval az egész egy nagy unalomkupac volt.

-Ez nem lehetséges! Különlegesek is megküzdenek érte és te csak egy gyerek vagy.

-Nem igaz! – Angie kiborult az angyal szavain. – Huszonegy éves vagyok, ráadásnak kiválasztott! – üvöltötte olyan hangnemben, hogy Sydney is visszavett egy fokot. – Ha azt hiszi, maga a legokosabb a világában, nagyon is téved! E felől biztosíthatom.

 Az angyal felállt a székéből és alaposabban szemügyre vette a nőt.

-Nézze, hölgyem, azt hiszem, hogy itt az ideje a távozásomnak.

-Apa, még ne! – alig beszéltek, de az apa ezt meg sem hallotta, így kénytelen volt beérnie ennyivel. Ekkor az angyal szólalt meg.

 -Ha valóban kiválasztott vagy, meg tudod mondani, ki a másik, ugye? – a nő először dadogott, mivel nem tudta, kit mondjon.

-Attól függ, melyik kiválasztott.

-Hogy? Csak két kiválasztott létezik – Angie felsóhajtott és úgy döntött, mindent elmond neki.

-Igen, de Pete Burney felelőtlen volt a feladat elején és… meghalt.

-Egyedül vagy kiválasztott? – az angyal szemöldökét gyanakvóan felhúzta. Látszottak arcán öreg ráncai.

 Évek óta ő a főangyal. Igazából ki is ő? Mit dolgozik? Mert valamit biztosan. Ezek azok a kérdések, amikre Angienk nem akarhat választ kapni, mert csak akkor kaphat, ha véglegesen meghal. Nos, a főangyal, akinek ruhája nem hófehér, hanem fekete, a fennvilági rangrendszert irányítja. Ez a törvénykönyv mondja ki a lelkek feladatát, ami nincs nekik, és büntetéseit. A legnépszerűbb büntetés az, hogy a földre száműzik a lelket, örökre.

 Visszatérve Sydney munkájára, ő dönti el a szellemekről a beavatáson, hogy melyik városba tartoznak majd, Darknesbe vagy Lightnesbe. A nevük utal lakóikra is. Dark, mint sötét, oda kerülnek a Sötétség lelkei, light fényt jelent, így ide pedig a Világosság lelkei. A két város között félúton terül el a Felhők városa. Itt él Sydney és itt van most Angie szelleme is.

-Nem, a harcosok közül választottunk egyet mellém, hogy azt mondjuk a népnek, ő az igazi kiválasztott – az angyal tekintetéből leszűrte, hogy képbe van a dolgokkal, így merte mondani. Nem volt kedve még magyarázkodni is.

-Értem, felkészültél a küzdelemre?

-Miféle küzdelemre? – a nő felvilágosította az örökös háborúról, ami a két város között zajlik, mivel „ölik” egymást, azaz eltörlik egymást, az univerzumba zavarják, ahol elvesznek. Aki ebben a világban meghal, nem térhet vissza az életbe. Azt is elmesélte, hogy erre egy mágikus fegyvert fejlesztettek ki.

 Sydney elkísérte a kiválasztottat Lightnesbe. Angie csodálattal tekintett a városra. Az élet itt, ezen a gyönyörű helyen tele lehet nyugodtsággal, pihenéssel. Hol van itt háború? Olyan szép élete lehetne a lelkeknek, ha nem lennének két részre osztva. A legnagyobb baj nem is ez, hanem az, hogy a Sötétség lelkei nem viselik el a Lightnesben élőket.

 Nem sok tartotta vissza, hogy ne maradjon. Mindössze két dolog: Roy és a félelem. Félt az űrtől, de Royért megéri a kockázat.

-Most már érted?

-Azt hiszem. Tehát, ha megölnek, elveszek az űrben, ugye? – Sydney helyeselt és Angie erre nagyot nyelt. A kezébe adott egy furcsa tőrt, aminek oldala íves volt és a nő látott benne egy hasítást, mintha ott kettévágták volna. A másik oldalán pedig nagy recézett rész volt. Tudta, hogy alakja inkább kardra hasonlít, de jóval kisebb is nála.

 -Erre van a pusztító vára, Darknes végében. El kell lopnod a Livestonet és az Örök fény templomába kell vinned.

-Omm, az mire jó?

-Az Élet kövének is nevezik, ha így érted. A templomban van a kő jogos helye. Ha odateszed, a nap visszatér egy pillanatra, bevilágítja a Felhők városát és a testedbe repít. Angie felderült, hogy van esély a visszatéréshez és láthatja szerelmét.

-De vigyázz, nehogy kifuss az időből, mert pontosan öt óra múlva lesz a beavatásod! Onnan megszűnik a visszaút. Tudnod kell, hogy ami itt egy óra, az az életben fél perc! – Angie indulni akart, hogy elég ideje legyen, de az angyal nem engedte. – Ne feledd, ha megöleted magad, azzal elbukik az élet és vele együtt mindaz, amit isten felépített az élők és a halottak számára! – most biccentett és a nő komolyan futott a házak között.

 Lassan elérte Darknes határát és az égboltra tekintett, míg megállt pihenni. Fekete vagy sötétkék? Nem tudta eldönteni. Végül maradt a feketénél és a házakat figyelte. A főutca üres volt.

 Alapvetően Darknes pont olyan volt, mint a másik város. Bár… mégsem, ha az ember jobban megnézi, a háttérben egy torony látszik. Oda kell mennie. Átvágta magát a parasztházakon és őszintén remélte, hogy nem találkozik démonokkal, vagyis a Sötétség lelkeivel. De miért üres? Az is lehet, hogy azóta megtámadták Lightnest. Nem. Most dobogást hallott. Egy pillanatig eszébe jutott, amikor Drake megtalálta őket. Nem mert hátrafordulni, de érezte, hogy valaki vagy valakik vannak mögötte. Az is hallatszott, ahogyan csorgó nyáluk a földet érinti

 Hajtotta a kíváncsiság és az adrenalin is felment benne. Fejét annyira fordította el, hogy szeme sarkából kivehesse a lapító alakokat. Ketten voltak. Úgy mozogtak, mintha lassított felvételben lennének. Arcuk rohadt, szájuk nyálzott. Démonok!

 -Ajaj – szólt és keze megszorította a különleges tőrt. – Vissza! – ez a szó rajtként hatott a démonokra és Angienek rontottak. Jobbnak látta, ha futásnak ered. Szlalomozott a házak között, ki az egyik kertből, aztán be a másikba, s a két démon még mindig a nyomában. Távolról mozgást érzékelt, így azt gondolta, végez velük, mielőtt azok ideérnek.

-Mondom vissza! – kiáltására a lelkek megdermedtek, majd mikor látták, hogy tétovázik, újra nekirontottak a nőnek. Angela meghátrált tőlük.

 Félt az ismeretlentől, de a következő gondolat arra ösztönözte, hogy legyen bátor, hiszen egy kiválasztottnak annak kell lennie. Nem veszhet el. Sydneynek igaza van, nem hagyhatja magára az életet, mert nem bír a zsarnoksággal. Milyen furcsa, percekkel ezelőtt még egy másik, jobb dimenzióban volt. Nehezére esett tisztán gondolkodni és ez bizonytalanná tette. Eddig nem kellett küzdenie az életben maradásért.

 Vett egy nagy levegőt, becsukta szemét és odafordult a futó démonokhoz. Támadt egy ötlete.

 Megkerülte az egyiket és integetett neki egy kertkapu előtt állva.

-Hé, gyere! – azonnal átugrotta a kerítést és a ház első ajtaján át figyelte, milyen eszeveszetten rohan. Amikor az újból észrevette, kirohant a másikhoz és szíven szúrta a tőrrel. Nem volt elég gyors. Amelyik kijött a házból, a nő hátára vetette magát, aki így elesett. Angie azon agyalt, miképp lehetne azt a helyzetet másikra váltani. Megpróbálta kezét az elejtett fegyverre helyezni, több-kevesebb sikerrel, míg a sokadik próbálkozás után végre elérte. Miután megfogta a markolatot, a szellem mellette lévő kezét kezdte el vele vagdosni. Ez eléggé fájhatott neki, mivel hangosan felordított, felállt és szemei undoródón meredtek a lehulló ujjakra. Nem volt olyan durva a látvány vér nélkül. A lelkeknek nincs vérük, mert az csak a testben élőknek van.

 Ugyanezzel az arccal nézett vissza a nőre, akinek sikerült kihasználnia a helyzetet. Átfordult a hátára, s amikor a démon újabb végzetes ugrásra készült, megbosszulni az ujjait, a tőrt tartotta oda és az ő szívébe is beleszúrta. valami fura hang azt súgta neki, hogy akkor hal meg ha a szívét szúrja vele. A lélek Angelára esett és az nagyot nyögött súlya alatt, mégsem mászott ki alóla. Egyelőre energiát gyűjtött ahhoz, hogy levegye magáról és végre kifújta magát.

 Felnevetett kínjában és megkönnyebbülésében, de ez fájt a rá nehezedő lélek miatt. Arrébb gurította őt, felkelt és leporolta ruháiról a földről összeszedett port.

 Az előbb hallott démonok egyre hangosabbak lettek. Már nagyon közel voltak a nőhöz. Látta a tornyot, a Pusztulás tornyát és lépteit szaporázni kezdte. Nem akart ölni, bár sejtette, hogy áldozatok és hullák nélkül nem lophatja el az Élet kövét, azt az óriási, felbecsülhetetlen rubint, ami Darknes kastélyának legtetejében nyugszik. Fogy az idelye, nincs idő gondolkodni azon, mit tegyen. Cselekedni kell. Csak két órája maradt.

 Negyedóra múlva a toronykapu mellett osont és közben leste az őröket. Az ajtót ketten őrizték, de olyanok voltak, mint a Sehallselát Dömötörök. Ha az idegen nem az őr körzetében mászkált, észre sem vette. Lehet, hogy alapban el sem lát odáig. Ez jó pont a nő számára. Gyorsan, villámsebességgel száguldott az őrzők között, néha meg-megállt és elbújt egy fal takarásában. Ott visszafogta a lélegzetét és várt, amíg a démon továbbment a kiadott útvonalán, majd újra nekiiramodott az ismeretlennek.

 A torony tetejében ácsorgott és az ottani őrt fürkészte, aki a folyosón át távozott. Angie végre látótávolságba került szabadulásának kulcsával. Egy kék díszpárnán feküdt. A kiválasztott lélek egy óvatlan mozdulattal vette el a maréknyi követ. Zsebébe tette és visszasomfordált a kapuhoz.

 Ott muszáj volt megállnia, és kipréselte tüdejéből az elhasznált oxigént.

-Sietned kell! Mindössze tíz perced maradt. Ha a nyomodban vannak is, ne állj meg és harcolj velük, hanem csak fuss tovább. Az Örök fény templomába nem tudnak bemenni, a nap megöli őket.

 A hang a fejében elhallgatott. Enyhe szorítást érzett a csuklóján, és mikor szemügyre vette, egy órát pillantott meg. Visszaszámolt és most 9 perc 23-mat mutatott. Ha nullázódik, Angela Stone véglegesen meghal és nem tud kitörni a Menny birodalmából.

 -Lehetetlen – suttogta. – Ennyi idő alatt lehetetlen – a hang, az a nyugodt női hang újból zargatta.

-Semmi sem lehetetlen. Lám, meghaltál, de küzdesz az életben maradásért. Sikerülni fog –ez gyógyszerként hatolt szívébe és megakadályozta a pánikroham kitörését. Bólintott, majd megcélozta a templomot. Muszáj volt visszamennie az életbe. Eszébe jutott szerelme, Roy arca és egy könnycseppet ejtett. Érezte. Puha bőrét égette a forrósága.

 Ránézett az órájára. Tizenöt másodperc állt rajta. Olyan gyorsan futott, mint még soha.Lábai nehezedtek alatta. Nem érdekelte. Ahelyett, hogy megállt volna pihenni, inkább felnyögött, így enyhítve borzasztó fájdalmát. Látta a templomtornyot. Az órára nem mert mégy egyszer rátekinteni, nehogy lassítsa, magában számolt vissza.

-10, 9, 8, 7… - maga előtt volt az ajtó, amelyet kivágott és berontott rajta. Szemét rögtön kiszúrta a rubin helye. Nem volt nagy feladat, ugyanis a tető felette lyukas volt, hogy beszűrődjön ez páratlan és különlegesen szép nap.

-5, 4, 3… - ideges, remegő kézzel nyúlt zsebébe. Kétségbeesett zihálása megtörte a csend boldog zaját. Beletette a követ a tartóba és megnyugodva nézett a ketyegőre. Még két másodperce volt.

 Figyelte, ahogy a napsugár a rubinon át beragyogja az egész termet. Hasonló jelenet volt, mint, amikor apjával ideérkeztek, de ez annyira erős volt, hogy nem volt elég becsukni szemét, el is kellett fordulni, mert nem szeretett volna megvakulni. Ekkor vette észre a büszkén álló Sydneyt. Rámosolygott és visszaintett neki. Elnyelte magába a fény. Mellkasa még mindig megagyorsan lüktetett.

 Búcsúzóul azt mondta neki. – Köszönöm – most csak Royra és a vele való dolgokra, na meg barátnőjére gondolt.

 Ez alatt a pár óra alatt rájött, hogy azok a lelkek, akik megsértik a törvény, száműzve lesznek a földre, bujdosóknak. Vajon Zackkel is ez lesz?

 Arcán újra megjelent a könnycsepp, de ez most örömkönny volt. Az élet iránti örömnek könnye.

VII. Fejezet: Védelem

 Angie útközben hallotta az óra harangját és ilyen későn már nem kereste fel barátnőjét, csak másnap délelőtt.

- Jó reggelt! – a szőke még kócos hajjal álldogált az ajtó előtt. A kiválasztott még megvárta, hogy összeszedje magát, utána pedig a csarnokban ültek le.

- Mi a gond? – Crystal kezdte a beszélgetést.

- Roy – a különc rögtön rájött, de nem mondta.

- Te belé zúgtál! – Angie felsóhajtott. – Nem értem. Miért nem örülsz neki? Talán ő nem így érez?

- De, tegnap kivitt a tóhoz – Crystal még párszor faggató kérdéseket tett fel neki, végül a kiválasztott megnyílt előtte. – Tudom, nem szép dolog, de kihallgattam Zacket és Royt. Zack azt mondta, hogy Roy megszegte a harcosi esküt. Ez baj?

- Nem baj, hogy megszegte, de az már inkább az, hogy Zack is megtudta. Megfenyegette Royt? – a szőke látta a fiatal vezető szemében, hogy tetszik neki Angie. Ismeri, ha nem szerezheti meg amit akar, tesz róla, hogy más se kapja meg. Nem akarta azt mondani, hogy ne is gondoljon Royra, de azt sem, hogy ne foglalkozzon ezzel az egésszel, viszont sejtette, hogy Angie a saját életével játszik. Volt már olyan, hogy Zack megölte szerelmét, mert az nem szerette őt.

 - Ööö… - terelni akarta inkább a témát, de lelkiismeret furdalása lett volna, ha nem figyelmezteti. Úgy döntött, hogy nem mond olyasmit, amivel Zackre összpontosítana. – Nem olyan nagy ügy az eskü, főleg, hogy Roy már nem harcos.

- Azt mondod? – a nő kérdőn nézett szőke barátnőjére.

- Azt – két kezét vállaira tette és mosolygott. Angie is mosolyt erőltetett arcára és azt mondta neki, hogy meg is keresi a férfit.

 - Angela, várj egy kicsit! – Zack volt az. Ott integetett a háta mögött, és mikor megfordult, különös érzés fogta el.

-Mi az? – hangja alig észrevehetően remegett. Crystal és Roy szavai jutottak az eszébe. Visszanézett, hogy a különc ott van-e még, de sajnos nem volt. Félt a vezetőtől. Érezte, hogy valami nincs rendben vele.

- Gyere, ülj le! – Zack az egyik pad felé nyúlt és leültette. Az asztalon két pohár volt, bennük pedig tea lötyögött. Látszott, hogy nagyon készült erre. Megkínálta és miután csevegve megiszogatták, Angie felállt. Egészen ellazult és már nem is tartott tőle.

-Hová mész? – akcentusa hasonlított egy optimista pszichopatáéhoz.

- Royhoz. Miért? – hirtelen homlokán a kék erek megfeszültek és a padra csapva ő is felkelt. Megragadta Angie csuklóját, aki erre nagy sipítozásba kezdett. Aztán vállát szorította, aminek hatására a nő, ha nem tartotta volna, összeesett volna. Levonszolta a csigalépcsőn, mely az ellenkező irányban a szobákhoz vezet és egy börtön volt ott. Senki nem jár arra, pedig közel van ahhoz a helyhez, ahova mindenki nagyon sokat jár.

 Angie, mikor feleszmélt, teljesen ki volt ütve. Szédült, karjai és oldala sajgott a lépcsőn szerzett ütésektől, tarkója is nyomott. Megpróbált kiabálni, de hangja visszaverődött a betonfalról, és fülét nagyon zavarta. Ez nem jött be, úgyhogy felmérte a teret. Csodálatára kezei nem voltak összekötve, és ez volt eddig a mai nap legjobb híre.

 Ezek szerint, miután távozott a csarnokból tegnap Zack megfenyegette Royt. Gondolkodott, hogy mi értelme volt elrabolni őt, de nem jutott sokra.

 Roy nemsokára Crystalnál dörömbölt.

-Szia! Te találkoztál ma Angievel? Nincs a szobájában – Crystal aggódott.

-Két órája indult el hozzád.

-Én még nem láttam.

-Akkor biztosan valahol leragadt – kopogást hallottak. Roy nyitott ajtót. Miközben kezét a kilincsre helyezte, azon tűnődött, hogy nem-e Zack lehet a dolgok mögött.

 A szobába ki más lépett volna be, mint az elrabló.

-Sziasztok! – Roynak háttal volt. Crystalt nézte és össze-visszabeszélt, a nő persze nem értett semmit az egészből. Roy próbált tátogni és mutogatni, hogy Angie veszélyben van, de a szőke értetlenül nézett, aztán nehezen vette tudomásul, amit a férfi mondott. Nem szóltak egymáshoz, amíg Zack hirtelen ki nem viharzott.

 Roy utána rohant a szőkével a nyomában. Észrevétlenül suhantak a vezető mögött a csigalépcsőn. Roynál nem volt semmi. Megjegyezték az Angiehez vezető utat és valami fegyverszerűért indultak, hogy a férfi legyőzhesse a nála erősebb vezetőt.

 -Angie! – ordított az elkábult nő fülébe és előkapart egy injekciós tűt. A nő még mindig csak foltokban látott, bár a tű alakját ki tudta venni. Próbált ellenkezni, de hiába. Mit ér egy kábult nő ereje egy harcossal szemben? Alig érezte a szúrást. Eltelt pár másodperc és látása kitisztult, feje már nem nyomott és már nem is szédült annyira. – Jobban vagy? – szólt lágyan, s Angie kótyagosan bólintott.

-Mit akar tőlem?

-Tényleg nem tudod? – nem, hiszen csak a fejét rázta. – Úgy tudtam, a kiválasztottnak jól vág az esze – a nő közelebb mozdította fejét és arcába köpött.

-A pszichopatákon nem lehet kiigazodni.

 Ekkor a férfi meglendítette hatalmas tenyerét és lekevert neki egyet, Angie feje nekivágódott a betonfalnak, amitől kicsit újra megszédült. Feleszmélt és gyorsan visszaütött, de a vezető elkapta a kezét és a következő dolog, amit érzékelt a pofon után, hogy kezei össze vannak kötve.

 Arca annyira égett a férfi kezétől, hogy szeme fájdalmasan belevörösödött és könnyezett.

-Maga megőrült! – Angie üvöltözött           . Azt akarta, hogy ha valaki van fölötte, meghallja kiáltásait. Zack csitította, majd mikor a nő elhallgatott, úgy bámult maga elé, mintha nyitott szemmel aludna. Angie kockáztatott.

 Elhajolt a betonfaltól és a baloldalt levő éles rácshoz közeledett. A kezei közti vékony kötelet húzogatta rajt, ami aránylag hamar el is szakadt és a földre hullott. Rávetette magát a bambuló férfira. Csak most lépett vissza a valóságba, de a nő már fojtogatta. Kezéhez nyúlt és átlendítette az orra elé. Le akarta teríteni, de most Angie volt a gyorsabb. Oldalra gurult, így a vezető csak a kezére ugrott. Emiatt halkat szitkozódott, de ez is elég volt arra, hogy a nő kezét eltörje.

 Angie most a csigalépcsőnek indult. Csuklója nem is sajgott a benne felhalmozódott adrenalintól, viszont nem figyelt az utána kúszó Zackre, aki megrántotta lábait és így nagyot esett. Sikerült megszorítania a nyakát.

 A nő érezte a férfi kezeit, mint két vasdarabot, hogy nem látja többet az életet. Izmai elgyengültek, fejéből kiszállt a vér és torka zsibbadt. Az utolsó, amit látott, az, hogy a lépcsőn rohan le Roy kezében egy konyhakéssel. Talán még azt is érzékelte, hogy nem egyedül van, hanem barátnőjével, de már nem volt sok ereje. Azt is összeszedte és az „Angie!” –t kiáltó Roynak nyomott egy megkönnyebbülő mosolyt, hogy ezzel a képpel búcsúzhat ettől a világtól. Feje oldalra hajlott és az élet elernyedt benne.

 Amikor Angie nem mutatott életjelet, Zack a megdöbbent Royra és Crystalra nézett.

-Megmondtam, hogy rajtad áll a nő sorsa! – Roy bedühödött, megcélozta a vezető fejét és a kést elhajította. Idegessége miatt ez célt tévesztett, Zack mellé esett, aki még jobban elvigyorodott és lehajolt érte. A férfi egy ugrással mögötte lett és félrelökte. Ebben a pillanatban Roy, kihasználva, hogy a vezető nem figyel, felvette a kést és a torkának szegezte. Szíve fájt, mert tudta, hogy véget ért a nővel való kapcsolata és úgy gondolta, hogy a bosszú mindig édes, főleg, ha arra érdemes személy kapja. – Bosszúval nem oldasz meg semmit.

-Nem is nevezném bosszúnak, sokkal inkább ítéletnek, vagy, ahogy maga mondaná…

-Sorsnak – lépett előrébb Crystal, akinek a hangja teljesen elvékonyodott a sírástól. Úgy vélte, hogy szétválaszthatatlanok lesznek. A nála lévő késsel egészen olyannak tűnt, mint egy kétségbeesett, ártatlan, pedig bosszúvágyó nő.

 A kísértés, ami Royt és Crystalt is magával ragadta, az az volt, amit Zack is mondott, a bosszú. A férfi megállta. Nem akarta, hogy mint kiválasztott, gyilkosnak higgyék, ám hirtelen meggondolta magát, mikor felötlött benne a gondolat, nem kiválasztott. Angie nélkül nem megy semmire. Nem öli meg George Draket, vagy ha mégis, Angie neve elveszne. Minden lehetőség, amit kieszelt, arra jutott, hogy Angie nem kap dicsőséget. Úgy pedig nincs ételme végigvinni a küldetést. Roy szemében nincs. Életében először félt. Félt, hogy elfelejti a nőt. Ezt a bájos nevet és arcot soha, de soha nem felejtheti el. Akkor olyan lenne, mint más, holmi „értéktelen” ember, csak egy a sok közül, aki miatt már valaki feladta az élettel való harcot. De ennek az egésznek volt értelme? Nem sok.

 Végül a vezető halála mellett döntött.

-Angie sorsára jutsz! – elvágta Zack torkát és az öklendezve szedte a levegőt, majd térdei összerogytak alatta. Ekkor engedte el a nyakát, véres keze maga mellé esett. A betonpadlót a torkából kifolyó vér vörösre festette.

VI. Fejezet: Gyász

Sziasztok!

Végre sikerült befejeznem a következő fejezetet, így most megmutatom nektek. Egy ideig nem tudom feltenni a történeteket, de folytatni fogom a füzetemben. 

Köszönöm a türelmet!

Pár nap elteltével Angie és Roy még mindig nem szóltak egymáshoz. Petet a harcosok nagynehezen kezelésbe vették, de azt mondták, nincs sok esély a gyógyulásra.

 -A legjobb gyógyítótól jövök – mondta Darcy, mert ugye ő lett a legfőbb ügyintéző. A boszorkányokban nem bíznak, Angie pedig már az elején leírta magát a szemükben. A mindentudó pedig kifejezetten élvezte, hogy őt ugráltatják minden üggyel-bajjal.

-Mi történt? – Darcy sóhajtása nem volt valami bíztató.

-Pete… - kezdte halkan és együttérzően, de tulajdonképpen teljes szívéből örült, hogy nem kell befejeznie a mondatot, mert Angela rájött. Biztos volt benne, hogy a lehető legrosszabb történt.

 -Most mi lesz? – már nem sírt. Valahogy érezte, hogy ez lesz, de hangulata sokat romlott.

-Utána járok – jelentette ki, majd mint egy elfoglalt titkárnő, gyorsan elviharzott. A nő becsukta az új szobájának ajtaját és az ágyára ülve arcát kezeibe temette. A folyosón lépteket hallott, de most magasról tett rá.

 Crystal és Roy volt az. Mint mindig, most is tanácsokat osztottak egymásnak.

 -Segítened kell! – mondta Roy.

-Angie?

-Igen. Tudom, hogy utál – nyavalygott.

-Keresd meg! Mondd neki, hogy ööö, kezdjétek újra, a legelejétől! – felelte Crystal, aki tudta Angie véleményét a fiúról.

 Aznap Crystal odament hozzá és azt mondta:

-Roy nem szokott ám ilyen lenni! Csak nem tudja, hogy viselkedjen.

-De hát miért? – a nő biztos volt benne, hogy ők összetartó törzs.

 A mindig fehérben lévő Crystal elszontyolodott.

-Általában összetartó „törzs” vagyunk, vagyis a harcosok, de itt Royon kívül senki sem csíp engem. Mindenki kiközösít, mert nem vagyok idevaló.

-Értem. Emiatt őt is különcnek kezelik – fejezte be. – Talán elnézőbb lehettem volna vele.

 – a nő egyszerre érzett bűntudatot és fájdalmat. – És akkor ti együtt vagytok?

-Nem, Roy a legjobb barátom. És az egyetlen is. – mosolyogva nézett a csarnok túlsó végéről jövő Royra. Angie azóta nem kért bocsánatot tőle, nem volt hozzá bátorsága. Leginkább Crystallal vagy a bezárkózott boszorkánnyal volt.

 Még mindig az ágyán ült és agyalt. A halk és bátortalan kopogás sem izgatta. Aztán rájött, hogy Roy lehet, úgyhogy kipréselt egy „Szabad!”- t vörös ajkain.

-Szia! – azonnal gondolatokat összeszedve ment be, s hangján sem érződött az izgatottság.

-Hali!

-Arra gondoltam, hogy kezdjük újra – ez a mondat Angie szívéig hatolt és azon kapta magát, hogy mosolyog.

-Crystal mindent elmondott – sikerült végre lemosnia arcáról azt, hogy mennyire örül a férfinak.

-Hogy érti?

-Hát… úgy, hogy mit adott fel érte.

-Jah! – kezével szerényen a dús és hosszabb hajába túrt, majd Angela folytatta.

-Elmondta, hogy ön volt az egyetlen, aki kedvesnek tartotta, és amikor a barátai rájöttek, önt is kiközösítették – a férfi figyelmesen hallgatta. –Csak azt nem értem, Crystal hogy került ide.

 Most Roy következett.

-Tudja, ki Lisa, ugye? – Angie bólintott és várt a magyarázatra. – Ő átállt George Drake bizalmasai közé.

-Tizenöt évesen?

-Igen. Meg akarta ölni a testvérét, ezért menekült el. Napokig bolyongott, míg a sátinokhoz tévedt. Az idősebbek találtak rá, és megkönyörültek a gyermeken, amikor elmesélte, mi történt vele. Így került ide.

-Értem – kissé megrendítette Crystal élete. És még ő volt feldúlva Pete miatt. Tényleg, Pete! Szemei könnyel teltek meg, majd elhátrált Roytól és az ágyára huppant.

-Történt valami? – a férfi is helyet foglalt a puha takarón Angie mellett.

-Nem, semmi – könnyeit letörölte és Royra nézett.

-Szóval?

-Pete, a másik kiválasztott… meghalt – kár volt szemeit megtörölni. Újra és újra látta maga előtt azt, ahogyan beugrik elé és a kard a bordái közé fúródik, s bűntudata elhatalmasodott rajta. Roy kapott az alkalmon és átkarolta. A nőnek pont erre volt szüksége. Szíve hevesebben és boldogabban vert, mikor az megérintette. Odabújt hozzá, és a férfi másik kezével is a nőt tartotta.

 -Szerette?

-Nem arról van szó. Csak pár napja ismertem – Roy egy pillanatra eltávolodott tőle, hogy kérdőn ránézzen.

-Akkor miért sírsz?

-Megmentette az életemet, miattam halt meg – fejét megint a férfi mellkasára tette, Roy pedig még szorosabban akarta ölelni. Angie hirtelen rosszul érezte magát, hogy így rátört a fiúra.

-Ezt nem kellett volna… - elengedte Royt és felállt.

-Miért?

-Mert… Nem tudom, csak. Nézze, nagyon is kedves, de maradjon csak Crystallal.

-De Crystal nem a szerelmem, hanem a legjobb barátom! – értékelte a lány szavait, de nem a szőkét szereti. – Barátként tekintek magára és szeretném, hogy előbb-utóbb maga is így tekintsen rám.

 Angie felderült, de mire bármit is mondhatott volna, megszólalt a csarnoki kürt. Mindketten az ajtó felé mentek.

 Lent a teremben már nagyon sokan voltak.

-Mi van most? – nézett Royra. Mindenki félkörben állt egy asztal előtt, és a három magasabb rendű, ülő tagra figyeltek.

-Ilyenkor valami fontosat akarnak közölni velünk. Már jó régen hívtak össze minket.

 -Örülünk, hogy mindenki eljött, de sajnos szomorú hírt kell közölnünk. Pete, a kiválasztott meghalt – mondta Jason, az egyik vezető.

-Ezért muszáj közületek választani – fejezte be egy másik, Zack. Olyan fiatal volt, mint Roy, huszonöt év körüli. Erre halk susmus támadt.

-Hogy döntjük el? – kérdezte Adan, Roy volt barátja.

-Sorsolni fogunk közületek – szúrta közbe Jasmine. Ő volt az egyetlen nő a vezetőknél. – Aki úgy gondolja, hogy érdemes erre a feladatra, jöjjön ide és írja rá a nevét egy borítékra, amibe írjon egy okot. Értitek? – a tömeg nagy igenzése boldogította őket.

-Akkor rajta! – Jason bíztató szavainak hatására távolról már nem is lehetett látni a vezetőket, annyian zsongták körül őket. Sok nő is állt ott.

 Angela a férfira nézett. Még mindig mellette ácsorgott és úgy érezte, ne legyen egy a sok harcos közül, legyen ő az, aki mellette lesz a gonosz legyőzéséig.

-Ha azt akarod, hogy megbíztató barátként tekintsek rád, akkor ne lazsálj, hanem menj oda az asztalhoz és tégy a dolog érdekében!

 Kissé parancsolgató volt, mégis mulatságosnak találták. A férfi elnevette magát és futólépéssel egy pillanat alatt ott termett az asztalnál.

-Csak nem gondolod, hogy egy ilyennek, mint te, hagyjuk, hogy egyáltalán idejöjjön? – szólt be neki Adan és néma haverjaival fellökték. Roy sokkal képzettebb volt náluk. Gyorsan felkelt és mikor a cukkoló félrenézett, megszorította a nyakát.

-Idefigyelj! Egyetlen húzásod van, ha elszúrod, megmutatom milyen hidegvérűt csináltak belőlem! – már a szorítással is sikerült a frászt hozni rá, de ez még fokozta.

-A legjobb barátod voltam. Sosem tennéd meg – nem látta Roy arcát megváltozni. – Annyira ismerlek.

 Erre a férfi csak egyet mondhatott.

-Nem ismersz, legalábbis az új énemet nem, és azt ajánlom, hogy ne akard megtudni. Egyébként meg, nem is hinnéd, tíz év alatt mennyit változunk – ekkor engedte el és Adan mohón kapkodta a levegőt. Többet nem nézett rá, már nem is foglakozott a fiúval. Ehelyett kitöltötte a papírt és a gyűjtőbe dobta.

 A legtöbben távozni készültek, csak páran maradtak a körben elhelyezett padoknál.

-Még valami… - Jasmine a hatalmas faliórára nézett – A választás pontban hétkor itt lesz.

 A férfi visszatért Angiehez.

-Most látom, mit adtál fel Crystalért és nehezen hiszem el, hogy ha nem a szerelmed lenne, eltűrnéd, amit veled tesznek – kicsit cikinek érezte, hogy megint ezen lovagol, de csak arra gondolt, hogy szeretheti-e őt valaha a fiú. Nem venné el Crystaltól, mert soha nem bántaná a lányt fizikailag és lelkileg sem.

 Roy nem válaszolt, hanem közelebb lépett és a szemébe nézett. Angie is azt a szép két csillogó zöld foltot fürkészte az orra két oldalán. Hol az egyikbe, hol a másikba tekintet. Zavarban volt. Megugrott, amikor érezte, hogy háta a falba ütközik. Elképzelte, milyen vicces lehetett a férfinak, ahogyan elindul hátrafelé és nekimegy a falnak. Most vette észre, hogy a csarnok teljesen üres. Na de hová lettek? Nem volt sok ideje ezen törni magát. Roy keze a lány feje mellett támasztotta a sárgára festett téglát. Úgy érezte, mindjárt megfullad. Mélyen beleszippantott a levegőbe és orrát megcsapta a fiú lélegzetének édes illata. Már hitt neki.

 - Roy – hebegte. A férfi halk kuncogásban tört ki, főleg, hogy látta Angie rémült arcát.

- Hm? Végre elhiszed, amit mondok? – Angie bólintott, majd el akart menni. Levette a szemét Royéról, de az nem engedte el. Még közelebb hajolt, erre a nő elemelte tarkóját a tégláktól. Karjait nyújtotta, hogy átölelje, de a férfi elmozdult és egy gyors puszit nyomott az arcára. Mosolygott. - Azt hitted, mi? – csak most engedett a fogásból és Angie kerülve Roy tekintetét, megkönnyebbülve felsóhajtott. Biztos volt benne, hogy meg akarja csókolni.

 Az ajtójához érve kénytelen volt a vörös arcát megmutatnia a fiúnak, hogy elköszönjön tőle. Azonnal kiszúrta, de nem akarta ezzel is sértegetni.

- Hétkor találkozunk.

- Hétkor… - mondta Angie, de kötelességének érezte az őszinte véleményét megosztani vele. – Roy, igazán szeretném, ha téged sorsolnának.

- Tényleg? – egészen felderült. Egy ilyen esemény után végképp nem várta, hogy Angie ezt mondja.

- Aha! – kinyitotta az ajtót és azonnal nevetve terült el az ágyán. A négy négyzetméteres matracot teljesen elfoglalta és a plafont bámulta. Azon gondolkodott, mi lett volna, ha nemcsak egy puszit kap.

 Nem sokára a férfi megjelent az ajtóba és kopogni kezdett. Angie nem is gondolta volna, hogy ilyen gyorsan hét óra lett.

 Mire leértek a csarnokba, olyan sokan voltak, hogy csak legtávolabb jutott nekik hely.

-Gondolom, sokan várjátok ezt a pillanatot – a közel ötven éves, életvidám Jasmine a gyűjtődobozt rázogatta. – Kihúzunk belőle öt darabot, és akinek az okát mi és Angela a legjobbnak találjuk, kiválasztott lesz. Angie, gyere csak ide! – körbetekintett és kezével mutogatott, hogy a nő odamenjen. A kiválasztott meglepődött és Jasmine mellé állt.

 Mindhárom vezető húzott, de egyik sem Roy volt az. Utoljára került Angiere a sor és Zack meg volt veszve, hogy kettőt húzzon, így neki csak egyetlen esélye volt, hogy szerelme lehetőséget kapjon a szavazásra. Becsukta a szemét és kezével a vezető által nyújtott dobozba nyúlt. Imádkozott. Mindenki azt hitte, hogy csak az időt húzza, hiszen pár nap alatt nemigen ismer meg valakit annyira, hogy őt akarja maga mellé tudni. Végül az idősebb nő szólt rá, hogy ideje lenne cselekedni. Ez zavarta meg istenhez való fohászkodását, bár nem hitt benne, csak ösztönösen tette ezt.

 Jasminere nézett. Keze megállt és azt húzta ki. Arcán széles mosoly terült el és a férfira nézett. Nem is próbálta eltitkolni érzéseit. Szemét végigpásztázta a vezetőkön és felolvasta.

-Roy Collins! – öröme a fiú szívéig hatolt. Zack furcsa arckifejezésre váltott, de Angie nem látta. Mással volt elfoglalva. Sajnos még mindig csak huszonöt százalékban lesz Royé a szerep.

 Mindenki kibontotta a borítékot, illetve borítékokat, amelyeket húztak. Lényegtelenek voltak. Mind olyanról szólt, hogy Angie vonzó, s a többi.

-Tiszteletem a kedves vezetőké! – Roy okát nyilvánvalóan Angie közölte a többiekkel. – Annak ellenére, hogy néhány idióta nem akarta jelentkezésemet és önök is kitaszítottak a közösségből egy lány miatt, megtettem. Úgy gondolom, hogy ez egy ok arra, hogy végleg elszakadjak a harcosoktól, s csak a vérem kössön ide. Jól tudom, hogy ne ilyet szeretnének hallani, ezért írtam egyet:

 George Drake seregénél kiváló képzést kaptam, bejártam az egész palotáját, ismerem minden fortélyát. Képzésem hasznát akkor láthatták, mikor ezt beadtam. Ha ez nem elég, akkor maguk is azok közé tartoznak, akik nem akarták, hogy papírom itt legyen – a nőnek és az idős vezetőnek majdnem sikerült elnevetnie magát az utolsó mondaton.

 -Itt az ideje, hogy szavazzunk! – mondta a zavarban lévő Jason. Angie szavazata kettőnek számított, mert majd neki kell „elviselnie”. Így Roynak nagy esélye volt.

 Jasmine kivételével senki nem szavazott Royra. Nem baj, hiszen így is többségben lesznek.

-Én Roy Collinst tartom legalkalmasabbnak a feladatra – Zack, bár boldogtalanul, de bejelentette, hogy fáradjon ki a nő mellé.

 A mosolygó Roy szemében mintha ezer meg ezer csillám lett volna. Barátian megölelték egymást, Angela gratulált neki. Annyira örült neki, hogy kész lett volna a világ végére is elgyalogolni. Royjal. Egyedül.

 Angie a választás után a falának dőlve ült felhúzott lábakkal és gondolatmenetét mi más zavarta volna meg, mint a kopogtató Roy?

-Gyere! - tudta, hogy ő az, de mégis, mikor meglátta, szíve sokkal izgatottabban kezdett el verni.

 A férfi megállt előtte. Angie kezei a térdén voltak. Megfogta és felsegítette, s ekkor a nő lábai megremegtek. Roy odahajolt hozzá és szemébe nézett.

-Mutatok valamit – kivezette a kastélyból és az erdőn túl egy folyóhoz vitte.

-Hol vagyunk? – kérdezte. Roy elvigyorodott.

-Nem az a lényeg… Látod a napot? – jobb oldalt, a tavon túl ment le az az óriási fénykorong. A fiú átkarolta Angiet, aki már nem félt közelebb hajolni hozzá. Mielőtt szájuk összeérhetett volna, Roy szorosabban fogta a nőt és átbillentette egyensúlyát, hogy a tóba zuhanjanak. Angie halkan felsikoltott, mikor bőrét váratlanul megérintette a langyos nedvesség.

-Ez mégis… - a férfi hirtelen megcsókolta. Mindketten hasig a vízben álltak.

 Aztán az ég hatalmasat dörrent és szakadni kezdett az eső.

-Mennünk kellene – nevetésben törtek ki. Egymás kezét szorítva, mint két ártatlan kisgyerek rohantak a kastély felé, és a friss pocsolyákat átugrották.

 Valaki mintha jönne mögöttük. Roy tocsogó lépteket hallott.

-Ki van ott? – ekkor elhallgatott.

-Lehet, hogy csak képzelted! – a nő két kezét a fiú arcára tette és maga felé fordította fejét. Roy megvonta vállát és beléptek a csarnokba. Ott újra megcsókolta, majd meglátta a feléjük tartó Zacket.

-Nem baj, ha nem kísérlek most vissza?

-Nem, dehogy.

 Miután Angie elment, Zack komoran odasietett a férfihoz.

-Ha valami baja van Angievel vagy velem, nyugodtan mondja. Már a választáson sem rajongott értem.

-Nem beszélhetsz velem így! – ordította és Royt a földre dobta. – Amióta az a nő itt van, teljesen megváltoztál. Nem tiszteled a vezetőidet és még az esküd is megszegted!

-Milyen esküm? – Roy értetlenül bámult.

-A harcosi esküd. Csak harcosba lehetsz szerelmes! – Angie a csarnoki nagyoszlop mögül mindent hallott és látott. Megbánta, ami történt.

-De már kiválasztott vagyok! Nem rémlik? – a nő ezután elindult Crystal szobájához. Ki kellett magából adnia ezt az egészet.

 A vezető hagyta, hogy Roy felkeljen.

-Választhatsz… Nem nézel Angelára, vagy nekem kell intézkednem.

-Hogyan? – Roy elképzelte, amint nem mondhatja el szerelmének, hogy nem tud nélküle létezni, s ez nagyon fájt.

-Meg fogom ölni – legszívesebben örökre megleckéztette volna a vezetőt, de akkor Jasmine is megutálná meg mindenki más. Még talán el is ítélnék miatta. Muszáj volt meghátrálnia. Éjfélt ütött az óra, mikor Zack hozzátette.

-Rajtad áll a nő sorsa.

 Roy kilépett a szakadó esőbe, kiszellőztetni fejét. Minduntalan Zack szavai csengtek fülében. Nem akarta megvárni, míg Angienek baja esik, de nem tehetett még ellene. A nő biztonságához pedig mindössze egyetlen mód létezik: össze kell törnie a szívét, s vele a sajátját is.