Angie egy ágyban ébredt. Felült rajt, aztán
bejárta a szobát. Egyértelműen az ő szobája volt. Meghallotta apja rekettes hangját és azonnal nappalijuk felé szaladt, le az emeletről.
-
Kislányom, tudtam, hogy ilyen okos és szép nő lesz belőled! – Angie valahogy
nem tudott örülni ennek. Mennyben van? Nem tudja. Nem is reagált apja
köszöntőjére, nem is igazán figyelte és nem érdekelte egyáltalán, mit mondott
neki. Kérdései voltak és ezekre akart válaszokat kapni.
-
Hol vagyok?
-
Egy újabb és biztonságosabb világban, drágám.
A lány elszomorodott, sőt, enyhe sokkot
kapott. Tüdeje alatt, dobogó szerve fájt. Gyomra kavargott.
-
Nem lehet! Vissza akarok jutni! Hogyan? Muszáj visszamennem, szükség van rám,
még nem végeztem a feladattal. Nem hagyhatok ott csapot-papot! – tört ki
belőle. Az ájulás kerülgette.
Matthew, az apa kihúzott egy fiókot abból a
szekrényből, ami Angie rendkívül jó memóriája szerint eddig nem volt ott.
-
Tedd ide a kezed! – a fiókban egy holdkő-gömb feküdt.
-
Ez mi? – kezeit odatette, mintha nem is várna választ, de az apja a fejét
rázta, hogy nem mond semmit.
A holdkőből fénycsíkok indultak, melyek
egybefüggővé váltak, és a nő becsukta szemét. Olyan volt, mintha a napot fogná,
forrósodni kezdett a tenyere.
A szemhéján átvilágító sárgaság elhalványodott
és kinyitotta a szemét. Fekete pupillája kíváncsian mozgott jobbra-balra.
A fehér, netalán vajszínű teremben, ahová
érkeztek a teleportálás során, rengeteg szék volt, mint egy XXI. századi
házasságkötő teremben vagy egy bíróságon. Közepén hiányzott egy sornyi ülő, itt
egy piros szőnyeg futott végig. A székek egy kétfokos lépcsőben folytatódtak,
ahol egy óriási fotelben egy nő üldögélt.
Matthew meghajolt előtte és üdvözölte, így
lány is kifejezte tiszteletét.
-Ki
ő? – súgta az apa fülébe, s Matthew azt válaszolta, hogy főangyal. Angie nem
igazán értette, hogy ha angyal, miért nincs angyalszárnya. Nem jutott sokra, hiszen nem volt sok ideje
ezen agyalni, mert az megszólította.
-Ki
az újonc? – hangja nagyképű volt. A nő előlépett és udvariasan bemutatkozott.
Észrevette az idegességet a szemében. – Te is részt veszel a beavatáson,
nyugalom!
Angie ezt épp ellenkezőleg gondolta. Neki
igazából jó volt, mert akkor lesz igazán halott, ha már beavatták. A főangyal
akcentusából rájött, hogy nem lesz könnyű visszajutni a felszínre.
-Kérem,
nekem élnem kell! – az angyal elcsodálkozott és csilingelve felnevetett.
Általában ide azért jönnek, hogy beavassák őket.
Angela ezt a világot nagyon furcsának
találta. Ha kinézett az ablakon, egy
halott világot látott, tele halottakkal. Olyan volt, mint egy átlagos földi
falu, csak itt nem volt senkinek érzései, mindenki unatkozott, mert nem voltak
feladataik és nem sütött a nap sem. Egyszóval az egész egy nagy unalomkupac
volt.
-Ez
nem lehetséges! Különlegesek is megküzdenek érte és te csak egy gyerek vagy.
-Nem
igaz! – Angie kiborult az angyal szavain. – Huszonegy éves vagyok, ráadásnak
kiválasztott! – üvöltötte olyan hangnemben, hogy Sydney is visszavett egy
fokot. – Ha azt hiszi, maga a legokosabb a világában, nagyon is téved! E felől
biztosíthatom.
Az angyal felállt a székéből és alaposabban
szemügyre vette a nőt.
-Nézze,
hölgyem, azt hiszem, hogy itt az ideje a távozásomnak.
-Apa,
még ne! – alig beszéltek, de az apa ezt meg sem hallotta, így kénytelen volt
beérnie ennyivel. Ekkor az angyal szólalt meg.
-Ha valóban kiválasztott vagy, meg tudod
mondani, ki a másik, ugye? – a nő először dadogott, mivel nem tudta, kit
mondjon.
-Attól
függ, melyik kiválasztott.
-Hogy?
Csak két kiválasztott létezik – Angie felsóhajtott és úgy döntött, mindent
elmond neki.
-Igen,
de Pete Burney felelőtlen volt a feladat elején és… meghalt.
-Egyedül
vagy kiválasztott? – az angyal szemöldökét gyanakvóan felhúzta. Látszottak
arcán öreg ráncai.
Évek óta ő a főangyal. Igazából ki is ő? Mit
dolgozik? Mert valamit biztosan. Ezek azok a kérdések, amikre Angienk nem
akarhat választ kapni, mert csak akkor kaphat, ha véglegesen meghal. Nos, a
főangyal, akinek ruhája nem hófehér, hanem fekete, a fennvilági rangrendszert
irányítja. Ez a törvénykönyv mondja ki a lelkek feladatát, ami nincs nekik, és
büntetéseit. A legnépszerűbb büntetés az, hogy a földre száműzik a lelket,
örökre.
Visszatérve Sydney munkájára, ő dönti el a
szellemekről a beavatáson, hogy melyik városba tartoznak majd, Darknesbe vagy
Lightnesbe. A nevük utal lakóikra is. Dark, mint sötét, oda kerülnek a Sötétség
lelkei, light fényt jelent, így ide pedig a Világosság lelkei. A két város
között félúton terül el a Felhők városa. Itt él Sydney és itt van most Angie
szelleme is.
-Nem,
a harcosok közül választottunk egyet mellém, hogy azt mondjuk a népnek, ő az
igazi kiválasztott – az angyal tekintetéből leszűrte, hogy képbe van a
dolgokkal, így merte mondani. Nem volt kedve még magyarázkodni is.
-Értem,
felkészültél a küzdelemre?
-Miféle
küzdelemre? – a nő felvilágosította az örökös háborúról, ami a két város között
zajlik, mivel „ölik” egymást, azaz eltörlik egymást, az univerzumba zavarják,
ahol elvesznek. Aki ebben a világban meghal, nem térhet vissza az életbe. Azt
is elmesélte, hogy erre egy mágikus fegyvert fejlesztettek ki.
Sydney elkísérte a kiválasztottat Lightnesbe.
Angie csodálattal tekintett a városra. Az élet itt, ezen a gyönyörű helyen tele
lehet nyugodtsággal, pihenéssel. Hol van itt háború? Olyan szép élete lehetne a
lelkeknek, ha nem lennének két részre osztva. A legnagyobb baj nem is ez, hanem
az, hogy a Sötétség lelkei nem viselik el a Lightnesben élőket.
Nem sok tartotta vissza, hogy ne maradjon.
Mindössze két dolog: Roy és a félelem. Félt az űrtől, de Royért megéri a
kockázat.
-Most
már érted?
-Azt
hiszem. Tehát, ha megölnek, elveszek az űrben, ugye? – Sydney helyeselt és
Angie erre nagyot nyelt. A kezébe adott egy furcsa tőrt, aminek oldala íves
volt és a nő látott benne egy hasítást, mintha ott kettévágták volna. A másik
oldalán pedig nagy recézett rész volt. Tudta, hogy alakja inkább kardra
hasonlít, de jóval kisebb is nála.
-Erre van a pusztító vára, Darknes végében. El
kell lopnod a Livestonet és az Örök fény templomába kell vinned.
-Omm,
az mire jó?
-Az
Élet kövének is nevezik, ha így érted. A templomban van a kő jogos helye. Ha
odateszed, a nap visszatér egy pillanatra, bevilágítja a Felhők városát és a
testedbe repít. Angie felderült, hogy van esély a visszatéréshez és láthatja
szerelmét.
-De
vigyázz, nehogy kifuss az időből, mert pontosan öt óra múlva lesz a beavatásod!
Onnan megszűnik a visszaút. Tudnod kell, hogy ami itt egy óra, az az életben
fél perc! – Angie indulni akart, hogy elég ideje legyen, de az angyal nem engedte.
– Ne feledd, ha megöleted magad, azzal elbukik az élet és vele együtt mindaz,
amit isten felépített az élők és a halottak számára! – most biccentett és a nő
komolyan futott a házak között.
Lassan elérte Darknes határát és az égboltra
tekintett, míg megállt pihenni. Fekete vagy sötétkék? Nem tudta eldönteni.
Végül maradt a feketénél és a házakat figyelte. A főutca üres volt.
Alapvetően Darknes pont olyan volt, mint a
másik város. Bár… mégsem, ha az ember jobban megnézi, a háttérben egy torony
látszik. Oda kell mennie. Átvágta magát a parasztházakon és őszintén remélte,
hogy nem találkozik démonokkal, vagyis a Sötétség lelkeivel. De miért üres? Az
is lehet, hogy azóta megtámadták Lightnest. Nem. Most dobogást hallott. Egy
pillanatig eszébe jutott, amikor Drake megtalálta őket. Nem mert hátrafordulni,
de érezte, hogy valaki vagy valakik vannak mögötte. Az is hallatszott, ahogyan
csorgó nyáluk a földet érinti
Hajtotta a kíváncsiság és az adrenalin is
felment benne. Fejét annyira fordította el, hogy szeme sarkából kivehesse a
lapító alakokat. Ketten voltak. Úgy mozogtak, mintha lassított felvételben
lennének. Arcuk rohadt, szájuk nyálzott. Démonok!
-Ajaj – szólt és keze megszorította a
különleges tőrt. – Vissza! – ez a szó rajtként hatott a démonokra és Angienek
rontottak. Jobbnak látta, ha futásnak ered. Szlalomozott a házak között, ki az
egyik kertből, aztán be a másikba, s a két démon még mindig a nyomában.
Távolról mozgást érzékelt, így azt gondolta, végez velük, mielőtt azok
ideérnek.
-Mondom
vissza! – kiáltására a lelkek megdermedtek, majd mikor látták, hogy tétovázik,
újra nekirontottak a nőnek. Angela meghátrált tőlük.
Félt az ismeretlentől, de a következő gondolat
arra ösztönözte, hogy legyen bátor, hiszen egy kiválasztottnak annak kell
lennie. Nem veszhet el. Sydneynek igaza van, nem hagyhatja magára az életet,
mert nem bír a zsarnoksággal. Milyen furcsa, percekkel ezelőtt még egy másik,
jobb dimenzióban volt. Nehezére esett tisztán gondolkodni és ez bizonytalanná
tette. Eddig nem kellett küzdenie az életben maradásért.
Vett egy nagy levegőt, becsukta szemét és
odafordult a futó démonokhoz. Támadt egy ötlete.
Megkerülte az egyiket és integetett neki egy
kertkapu előtt állva.
-Hé,
gyere! – azonnal átugrotta a kerítést és a ház első ajtaján át figyelte, milyen
eszeveszetten rohan. Amikor az újból észrevette, kirohant a másikhoz és szíven
szúrta a tőrrel. Nem volt elég gyors. Amelyik kijött a házból, a nő hátára
vetette magát, aki így elesett. Angie azon agyalt, miképp lehetne azt a
helyzetet másikra váltani. Megpróbálta kezét az elejtett fegyverre helyezni,
több-kevesebb sikerrel, míg a sokadik próbálkozás után végre elérte. Miután
megfogta a markolatot, a szellem mellette lévő kezét kezdte el vele vagdosni.
Ez eléggé fájhatott neki, mivel hangosan felordított, felállt és szemei
undoródón meredtek a lehulló ujjakra. Nem volt olyan durva a látvány vér
nélkül. A lelkeknek nincs vérük, mert az csak a testben élőknek van.
Ugyanezzel az arccal nézett vissza a nőre,
akinek sikerült kihasználnia a helyzetet. Átfordult a hátára, s amikor a démon
újabb végzetes ugrásra készült, megbosszulni az ujjait, a tőrt tartotta oda és
az ő szívébe is beleszúrta. valami fura hang azt súgta neki, hogy akkor hal meg
ha a szívét szúrja vele. A lélek Angelára esett és az nagyot nyögött súlya
alatt, mégsem mászott ki alóla. Egyelőre energiát gyűjtött ahhoz, hogy levegye
magáról és végre kifújta magát.
Felnevetett kínjában és megkönnyebbülésében,
de ez fájt a rá nehezedő lélek miatt. Arrébb gurította őt, felkelt és leporolta
ruháiról a földről összeszedett port.
Az előbb hallott démonok egyre hangosabbak
lettek. Már nagyon közel voltak a nőhöz. Látta a tornyot, a Pusztulás tornyát
és lépteit szaporázni kezdte. Nem akart ölni, bár sejtette, hogy áldozatok és
hullák nélkül nem lophatja el az Élet kövét, azt az óriási, felbecsülhetetlen
rubint, ami Darknes kastélyának legtetejében nyugszik. Fogy az idelye, nincs
idő gondolkodni azon, mit tegyen. Cselekedni kell. Csak két órája maradt.
Negyedóra múlva a toronykapu mellett osont és
közben leste az őröket. Az ajtót ketten őrizték, de olyanok voltak, mint a
Sehallselát Dömötörök. Ha az idegen nem az őr körzetében mászkált, észre sem
vette. Lehet, hogy alapban el sem lát odáig. Ez jó pont a nő számára. Gyorsan,
villámsebességgel száguldott az őrzők között, néha meg-megállt és elbújt egy
fal takarásában. Ott visszafogta a lélegzetét és várt, amíg a démon továbbment
a kiadott útvonalán, majd újra nekiiramodott az ismeretlennek.
A torony tetejében ácsorgott és az ottani őrt
fürkészte, aki a folyosón át távozott. Angie végre látótávolságba került
szabadulásának kulcsával. Egy kék díszpárnán feküdt. A kiválasztott lélek egy
óvatlan mozdulattal vette el a maréknyi követ. Zsebébe tette és
visszasomfordált a kapuhoz.
Ott muszáj volt megállnia, és kipréselte
tüdejéből az elhasznált oxigént.
-Sietned
kell! Mindössze tíz perced maradt. Ha a nyomodban vannak is, ne állj meg és
harcolj velük, hanem csak fuss tovább. Az Örök fény templomába nem tudnak
bemenni, a nap megöli őket.
A hang a fejében elhallgatott. Enyhe szorítást
érzett a csuklóján, és mikor szemügyre vette, egy órát pillantott meg.
Visszaszámolt és most 9 perc 23-mat mutatott. Ha nullázódik, Angela Stone
véglegesen meghal és nem tud kitörni a Menny birodalmából.
-Lehetetlen – suttogta. – Ennyi idő alatt
lehetetlen – a hang, az a nyugodt női hang újból zargatta.
-Semmi
sem lehetetlen. Lám, meghaltál, de küzdesz az életben maradásért. Sikerülni fog
–ez gyógyszerként hatolt szívébe és megakadályozta a pánikroham kitörését.
Bólintott, majd megcélozta a templomot. Muszáj volt visszamennie az életbe.
Eszébe jutott szerelme, Roy arca és egy könnycseppet ejtett. Érezte. Puha bőrét
égette a forrósága.
Ránézett az órájára. Tizenöt másodperc állt
rajta. Olyan gyorsan futott, mint még soha.Lábai nehezedtek alatta. Nem
érdekelte. Ahelyett, hogy megállt volna pihenni, inkább felnyögött, így
enyhítve borzasztó fájdalmát. Látta a templomtornyot. Az órára nem mert mégy
egyszer rátekinteni, nehogy lassítsa, magában számolt vissza.
-10,
9, 8, 7… - maga előtt volt az ajtó, amelyet kivágott és berontott rajta. Szemét
rögtön kiszúrta a rubin helye. Nem volt nagy feladat, ugyanis a tető felette
lyukas volt, hogy beszűrődjön ez páratlan és különlegesen szép nap.
-5,
4, 3… - ideges, remegő kézzel nyúlt zsebébe. Kétségbeesett zihálása megtörte a
csend boldog zaját. Beletette a követ a tartóba és megnyugodva nézett a
ketyegőre. Még két másodperce volt.
Figyelte, ahogy a napsugár a rubinon át
beragyogja az egész termet. Hasonló jelenet volt, mint, amikor apjával
ideérkeztek, de ez annyira erős volt, hogy nem volt elég becsukni szemét, el is
kellett fordulni, mert nem szeretett volna megvakulni. Ekkor vette észre a
büszkén álló Sydneyt. Rámosolygott és visszaintett neki. Elnyelte magába a
fény. Mellkasa még mindig megagyorsan lüktetett.
Búcsúzóul azt mondta neki. – Köszönöm – most
csak Royra és a vele való dolgokra, na meg barátnőjére gondolt.
Ez alatt a pár óra alatt rájött, hogy azok a
lelkek, akik megsértik a törvény, száműzve lesznek a földre, bujdosóknak. Vajon
Zackkel is ez lesz?
Arcán újra megjelent a könnycsepp, de ez most
örömkönny volt. Az élet iránti örömnek könnye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése