I. Fejezet: Álom

Előzmény:

 A harmadik világháború kitörése utáni második hónapban, pontosan 2231-dik év 56. napjáig olyan atomtámadások voltak, amik a nagyobb városokat végleg elpusztították. A 2230-as évek végére nem léteztek kisebb városok sem, esetleg falunak sem mondható települések, amelyek nagyjából 20 főből álltak. Később (kb. 340 év múlva) kialakultak a kissé nagyobb falvak, egyes helyeken városok is, de világ teljesen visszafejlődött: annyira, hogy az őskori mágiák is előjöttek egyes családokban. Ezek a mágiák nem hasonlítottak egymásra, sőt, néhol még a testvéreké sem. Különös élőlények jöttek elő a mágiák hatására, olyanok, amiket régen csak mítoszoknak hittek. Ezek a föld alatt éltek egy külön világban, állították az emberek. A valódi okot senki nem derítette ki, mert a pusztító háború a tudományt történelemmé alakította.

š

A hatalmas zsarnoki király már több, mint 200 éve uralkodott a világ felett, annak köszönhetően, hogy kifejlesztette varázslóival a halhatatlanság elikszírjét, és ezáltal minden ember felett hatalmat nyert. Elrendelte, hogy az összes iskolát és könyvtárat (azt a párat, ami még működött) zárják be, mondván, hogy a szegény gyereknek nincs szükségük rá, hogy tanuljanak, mert úgy is az apja-anyja földjét fogják művelni. Persze a valódi oka egy ősi prófécia volt: A világon lesz egyszer egy zsarnoki uralkodó, aki az egész világot uralni fogja. Ám isten , hogy megvédje az embereket, teremt egy szegény családba egy fiút, aki meg fogja állítani őt.

A zsarnok félt attól, hogy ez a fiú olyat tanul, olvas, ami miatt meg fogja ölni. Meg akarta akadályozni, hogy fogalma legyen a világról.

Most:

 A hatalmas belmagasságú régi épületben a fal egyszerű homokszerű színén kívül a sötétbarna polcok sokasága szegényes látványt keltett. Pedig szinte roskadtak a könyvektől. Verőfényes napsütés áradt be rengetek kis ablakon keresztül. Ebből látszott, hogy nyár eleje van. Ilyenkor süt a legerősebben a nap. A könyvtárban csak egy nő volt a dolgozókon kívül. Ő volt az egyetlen törzsvendég. Hosszú, háta közepéig érő egyedi színű haján látszott az ápoltság és a nap fénye. Egy ablak előtt üldögélt a földön. Tengerkék szeme és arcának teltsége barátságossá tette. Egy egyszerű halványlila egybe ruhát viselt, aminek hosszú, térd alatt érő szoknyarésze volt. Ölében egy vastag könyv feküdt. Hirtelen kiabálások hallatszottak. A kiabálások és az azt kísérő halk dobogás egyre hangosabb lett. George Drake szerint itt tartanak egy tekercset, ami pontosan leírja, hogyan lehet megállítani őt. De csak egy bizonyos ember olvashatja el. A prófécia említettje.

-Mindenki hagyja el a könyvtárat, senki nem vihet magával semmit! George Drake Úr parancsát teljesítjük, aki nem engedelmeskedik…- itt kis szünetet hagyott. - azt megöljük. Hangján is hallatszott, hogy még csak kezdő. Nem is értette, miért őt küldték.

 Az Angienek becézett lila ruhás nő tudta, hogy a tekercs kell nekik. Felpattant és a könyvet nyitva hagyta ott a földön, majd a hátsó könyvespolc felé vette az irányt, ahol az ilyen esetre félretett kardot tartotta.

 -Hé, ne menj sehová!- kiáltotta egy nyúlánk vezér, aki az arcából ítélve már négy napja nem ehetett. A nő hátranézett, majd belenyúlt a zsebébe és az anyjától reggel kapott száraz zsömlét maga mögé dobta, mint egy kutyának, hátha feltarthatja vele. Azt, hogy terve sikerült-e már nem láthatta, mert a következő sarkon balra fordult, majd elővett egy kulcsot, ami meglehetősen nagy és nehéz volt. Még egyszer hátra nézett, jön-e utána valaki. Ezután a kulcsot belehelyezte a mellette lévő ajtó lakatjába. Nehezen, de sikerült elfordítania, és bár a zár nagyot kattant és egy pillanatra azt hitte, hogy a kulcs tört el, az ajtó nyikorogva kinyílt és a nő gyorsan belépett rajta. Megállt, hogy végre kifújja magát, de nem volt sok ideje: valamit tennie kellett, különben megtalálják. -El kéne torlaszolni az ajtót, gondolta, de nincs mivel, így terve kudarcba fulladt.

 Elszaladt a pókhálóval és porral teli folyosón. A végén két irányba lehetett menni, de nem tétovázott, határozottan jobbra fordult, és ahol a folyosó újra kettévált a fal mellé fektetett kardot felkapta és amilyen gyorsan tudott, visszafutott oda, ahol a folyosó kettévált. Tudta, hogy innen fognak jönni.

 Úgy nézett ki, mint egy valóságos labirintus. Meglehetősen alacsony belmagasság és homokszínű, üres folyosó várta a katonákat. Hamarosan lépteket hallott. Visszafogta lihegő levegővételeit, és felkészült a támadásra. Olyan erővel volt megáldva, amit a környéken isten mágiájának neveztek volna, de csak az anyja tudta, milyen lánya van.

Az a katona jött, amelyiknek odadobta a zsömlét. Érdekes látvány fogadta, mert egyik kezében ott volt az odadobott étel is, amibe már láthatóan beleharapott, de az arca még mindig olyan sápadt volt, mint eddig. Arca barátságosnak tűnt, de nem bízhatott benne, hiszen mégis utána jött, így a kardot (kis időhúzás után) beleszúrta egyenesen a szívébe.

 Arcán rémület futott végig, érthetően, hiszen először ölt embert, azzal vigasztalta magát (jogosan), hogy kényszerhelyzet volt.  –Nem állhatok meg- mondta, majd az ellenkező irányba futott tovább, bár most már nem olyan gyorsan. A folyosó végén kivette az egyik építőkövet, majd undorodón, de egy tekercset is, ami mindössze két arasznyi. Már foszlódott a széle, és a lap színe is barnássá vált a hosszú idők során. Egy tőle pár centivel nagyobb tokban lapult. Két oldalán egy-egy vérvörös pecsét díszelgett, amik a hieroglifákhoz hasonlító szimbólumokat viseltek. Az egyik egy hullámhoz hasonlított, ami felett valami furcsa figura látszott. A tekercs másik végén lévő szimbólum már nagyon kopott volt és semmi értelmes dologhoz nem lehetett hasonlítani. A két pecsét közti rész a szürkésbarna színt viseli. Ezt a különös tárgyat eddig az élete árán is védte, bár nem tudta elolvasni. A következő pillanatban elhaladt a halott katona mellett, a kard helyéig. Ott ismét balra fordult, be egy helyiségbe. Itt talált egy válltáskát és egy kardtokot. A karddal a ruhája oldalán vágott egy rést, akkorát, hogy a kardtokot belecsúsztathassa. Belenézett a táskába és talált benne tűt és cérnát (jó erőset), és a kardtokot belevarrta a szoknyájába, mert tudta, ha észreveszik a kardot, megölik érte. Elég erősen odavarrta, de annyira sietett, hogy többször is megszúrta az ujját. Óvatosan beletette a kardot, a tekercset pedig a táskába, amit felkapott a hátára és futott tovább egyenesen a másik irányba. Néha körülnézett, de gondolta, hogy a másik… vagy többi katona már nem keresi. Angiere jellemző, hogy óvatos, de gyors. Ahogyan kapkodta a fejét jobbra-balra, háta közepéig érő haját, mintha szél fújta volna, hosszú lilás árnyalatú ruhájának szoknyarésze pedig úgy lobogott utána, mint az a kockás zászló a templomtornyon Drake ronda címerével. Furcsa érzést keltett karddal az oldalán járkálni, de nem tehette máshová. Igazság szerint nem is nagyon foglalkozott vele, csak futott tovább a folyosón, majd egyszer balra, aztán még kétszer jobbra fordult, majd megállt és előkaparta a zsebéből a kulcsot. Egy ajtó állt előtte és természetesen le volt lakatolva. A kulcs beleillett a zárba, majd Angie megint hátranézett. Sehol senki. Az ajtó a könyvtár hátsó kijárata volt, még az XXII. század végén építették, hogy elrejtsék az üzenetet. De ezt Angie nem tudta. Kidugta a fejét a kis résen, körbenézett, majd nehezen kijjebb nyitotta az ajtót és kipréselte magát az utcára. Összesen három embert látott, akik furcsa tekintettel meredtek rá. A falu szélére érkezett. Innen tökéletesen kirajzolódott a templomóra, ami pontosan hét óra ötvenegyet mutatott. A most már mögötte lévő vasajtót csak annyira csukta csak be, hogy legközelebb innen is bejuthasson. Megkerülte a könyvtárat és látta, hogy katonák őrzik. Halkan elment mellettük, majd elhagyta a falut és hazasietett.

 Útközben megállta a malomnál.

-Hahó! – szólt. Semmi válasz. – Hahó! Angie vagyok!- semmi válasz. Bement, de egy lelket sem látott.

Megfogott két kiló lisztet és a zsákjába tette, majd hazafelé vette az irányt.

    -Angela! – kis szünet – Angie! Angie, te vagy az? – Angie anyja volt. A lány érthető választ adott, majd kivette a zsemléket a kemencéből és az ablakba tette, hogy kihűljenek. Az anya látta a forró zsemléket: -Hová mész?

A lány odament az anyja mellé, átölelte, majd a fülébe súgta: Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap. Csak soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar.

-Mégis milyen nap? Angie, mi a baj? – érezte, hogy lányának potyognak a könnyei. Angie könnyes szemmel felnézett, majd elengedte anyját és megmutatta a tekercset. – Erről van szó. Ezt a tekercset vizsgálom mér két éve, de nem tudom elolvasni.  – Az anyja megnézte az iratot és azt mondta – Ezt az iratot csak az a fiú tudja elolvasni, akit az ősi prófécia említ. Meg kell keresned, Angie!

-De hogyan? – kérdezte egyre kétségbeesetten – Honnan fogom tudni, hogy ki az?

-Keresned kell egy mindentudót. Csak egy mindentudó tudja megmondani, hogyan tudod megkeresni, de…. – itt szünetet hagyott és nagy levegőt vett a folytatáshoz – sietned kell, ha a könyvtárat megtalálták, és a rejtekhelyet is, akkor indulnod kell. Minket is meg fognak találni. Engem hagyj itt, csak feltartanálak.

-Nem tartanál fel. Neked is jönnöd kell. – Jelentette ki a zsemlék pakolása közben.

-Akkor sem mehetek veled. Ha itt hagyjuk üresen ezt a házat, rá fognak jönni, hogy nincs itt a tekercs és pillanatok alatt a nyomunkban lennének. Egyedül kell menned. A padláson még a szüleim őriztek egy íjat. Vidd magaddal. –mondta az anyja. Angie bólintott és felszaladt a padlásra. Az íj még ott volt körülbelül 35-40 nyíllal együtt. Eltette őket és a zsemléket is.

-Anyu, és hol van egy mindentudó? Milyen messze?

-Nagyjából egy napi járásra délkeletre innen. Vigyázz magadra! – ez a két szó nála azt jelentette, hogy Angienek mennie kell –Te is! –szólt figyelmeztetőn, de kissé humorosan és nyomott az arcára egy puszit.

 Angie a hátsó kapun át távozott, bár nem sok értelme volt ilyenkor elindulni, mert a nap lassan a horizont alá érkezett. Már nyolcvan méterre lehetett a háztól,a mikor visszapillantott.

 A lemenő nap sugarai halszálkaként világították meg a világoszöld gyepet. A ház egy kis domb mellett feküdt, tetejét egyszerű nádtető borította. Kis kéményéből madárcsicsergés hallatszott. Bizonyára a dombtetőről költözhettek ide. Eszébe jutott, amikor apjával találtak a ház mellett álló diófa alatt egy kismadarat, amit ápoltak, amíg fel nem erősödött. Látta magát szaladgálni a madárka után, aki szabadon és önfeledten boldogan repdesett gyenge kis szárnyaival, majd megállt pihegni a diófa egyik új, rügyes ágán. Akkor még hozott leveleket. Most már teljesen száraz, ki kéne vágni és semmi haszna nincs, sőt, életveszélyes, rádőlhet a házra. Ahogyan így gondolkodott, szeme csillogni kezdett, majd egy könnycsepp gördült végig ápolt, szép arcbőrén. Megfordult, majd tett néhány lépést előre és léptei egyre gyorsabbak lettek. Egyre jobban távolodott az anyai háztól, egyre bele az éjszaka sötétjébe. Néha visszanézett és ilyenkor már csak egy világító szempárt lehetett látni a ház egyetlen, piciny ablakából. Hiába volt a ház nyomorúságos, a nő nem így látta, rengeteg kedves emléke köti ide.

 Nagyjából két óra kőkemény gyaloglás után már olyan sötét volt, hogy az orráig sem látott, ráadásul szemei is egyre fáradtabbak lettek. Az egyik nagyobb fát kettéhasította a villám, így egészen takaros ágynak bizonyult.

  Álmában egy arany színű sikló jelent meg. Pontosan Angie felé vette az irányt, nyaka meglehetősen erős volt, mert fejét a magasba emelte. Angie figyelemmel átitatott komoly tekintettel meredt az állatra és azon gondolkodott, mit tarthat a szájában, ami olyan nagy és telt volt, mint egy hörcsög pofája. A nő előtt megállt, biccentett, mintha köszönne, majd fejét lehajtotta és kiköpött valami apróságot.

-Miféle lény vagy te? – kérdezte Angie kissé félve. Nem várt választ, de szeretett az álatokkal beszélni. De amikor a lény emberi hangon szólalt meg, összerezzent – Tegyél bele a táskádba, és menj egyenesen be az erdő legmélyére, aztán vegyél ki. – Angie bólintott, de szája majdnem tátva maradt a csodálkozástól. Nem volt ideje különösebben megnézni az apró tárgyat, mert a kígyó újra bekapta, és konkrét jelet adott a lánynak, hogy csinálja, amit mondott. Angie engedelmeskedett, bár nem is sejthette, mi értelme van ennek a dolognak. Amikor az erdő legmélyére ért kivette a kis kígyót, aki újra kiköpte azt a micsodát, majd valamit csinálhatott vele, mert egy ősz hajú, ámbár fiatalos bőrű, alacsony nő lett belőle.

 Arcáról elégedettség és boldogság sugárzott. Elég sportos és vékony alkata azt éreztette, hogy tehetősebb családból jött. Ennek ellenére egy egyszerű, de divatos vajszínű, kötött mellényt, alatta pedig kivi zöld, nem mintás felsőt viselt. Ezt turbózta fel passzos fehér szoknyája, ami alatt átlátszó harisnya feszült. Ujján egy aranygyűrű és benne egy nagy smaragd fityegett. Igazából ez árulta el, honnan jött. Haja fiatalos fazonú, kb. válláig ér.

-Angela Stone, ha nem tévedek. Ugye? – egy kis szünetet hagyott, hogy Angienek legyen ideje feldolgozni az eseményeket. – Darcy Mareyson, ha úgy tetszik… a mindentudó.

-Megtisztel, hogy személyesen megismerhetlek Darcy. Épp téged kerestelek, egy nagyon fontos ügyben – a nagyon szót kihangsúlyozta, hogy növelje a hatását.

-Tudom. Éppen a tekercs miatt jöttem – szólt a válasz és mellénye belsejéből elővett egy táblát. Intett, hogy kéri a tekercset. Leült törökülésbe, a tekercset és a táblát elhelyezte maga körül, szemét becsukta. Két kezét a csillagos ég felé emelte. Mormolt valamit és közben fejét is a sötét mennyezetnek billentette. Angiet egy furcsa érzés kapta el. A tábla megmozdult, felkerült rá egy név és egy hely. Szemeit végigjártatta rajta.

 – Pete Burney… hiszen a falu itt van pár órára! – gondolta.

 Amikor az ősz hajú nő befejezte a varázslatot, intett, és Angie haja hullámos és vállig érő lett. A szegényes ruhája eltűnt. Helyére egy passzos, fekete hosszúnadrág, egy közép lila póló, föléje pedig egy könyékig érő, szintén fekete, pulóverszerű, a hasánál összekötött felső termett. Ronda cipője helyére fekete, térdig érő, eléggé kényelmes csizma került. Szeme feketén kontúrozottá, szemhéja pedig halványlilává vált. Száját mágiájával enyhén rúzsossá, arcát pirospozsgássá varázsolta.

 Angie arcán mosoly futott végig. Nagyon tetszett magának, de mire magához tért, hogy megköszönje pompázatos átalakulását, Darcy látványa helyett csak egy csillogó porfelhő tárult elé.