IV. Fejezet: Halál közelében

 -Darcy? Gyere be! – Dicana kissé meglepődött. Legalább harminc éve nem látta a fiatal barátját. Szíve boldogsággal telt meg egy pillanatra és nevetett, de esze azt súgta, hogy nem azért jött, mert meg akarja kérdezni hogyan alakult az élete mióta nem látták egymást. –Valami baj van? – boldogsága egyre jobban fuldoklott egy furcsa érzéstől, egyre kevesebb maradt belőle. Olyan érzéstől, milyet még soha nem tapasztalt hosszú évei alatt. Hatalmába kerítette. Aggódott… Félt, de ugyanakkor örült is. Rossz érzése volt, szíve hevesebben vert és egyre nyugtalanabb és kíváncsibb lett. Tüdeje és gyomra kavargott. Mosolya lehervadt Darcy arca láttán: Szája nem mozdult, szemei közömbösek voltak. Nem volt semmi leolvasható az arcáról, csak a kétségbeesettség. Rejtélyes és hihetetlenül komoly volt.

-Dica, nagy a baj. Sietnünk kell. Elő kell készítened Petet és Angiet, nagy csata közeleg. Nagy veszélyben vannak – a boszorkány szemei kikerekedtek. – Drake katonái rájöttek, hogy Angie itt van és ide igyekeznek. Remélem azt nem tudják, hogy a Pete is, de nem lehetünk benne biztosak – Dica megijedt.

-Uram Isten! Hiszen Angie a szomszéd faluban van egyedül Petettel! Oda kell mennünk – jelentette ki, de a nő a fejét rázta.

- Most már mindegy… Úgy értem, hogy már nem tudunk mit tenni, egyedül kell megoldaniuk.

-Akkor mégis mit csináljunk? – a válasznak időt nem hagyva idegesen folytatta és hangját felemelte. – Üljünk le és kávézgassunk, amíg ők az életükért harcolnak. Erre gondolsz, ugye?

-Igazad van – kezdte magabiztosan – de nem lehetünk mindig mellettük, amikor bajban vannak. Sosem tudhatjuk, hogy mi meddig bírjuk!

-Na igen, de te mondtad, hogy elő kell készítenem. – a következő mondatot Darcy folytatta.

-Ez így nem mehet tovább! …Amíg mi itt veszekedünk, addig a katonák egyre közelebb jutnak hozzánk és Angiékhez.

 Dica meglepődötten nézett barátnőjére.

-Akkor induljunk, hogy mi érjünk előbb oda! – kiáltott fel a „mi” szót különösen kihangsúlyozva. Vidám lett, de komoly is maradt. Ez a vidámság csak fokozódott, amikor Darcy egy mosollyal és egy bólintással jelezte beleegyezését. Mire Angie viszontlátta Dicát, szíve már nem dobogott.

 Angie és Pete indulásra készülődtek. Azért nem indultak el, mert a nő még ellátta magukat fegyverrel. A földre guggolt és kinyitotta a táskát. Kipakolta belőle a nyílpuskát és a két kardot.

-Egy kard a tiéd. Tudsz vele bánni? – bár sejtette, hogy a válasza nem, de azért megkérdezte.

-Szerintem igen, de nem biztos. A haverokkal régen midig kardozni szoktunk. Még anyám tanított meg rá. – felelte és mosolygott közben. Angie fehér fogainak villantásával folytatta.

-Akkor, ha azt kérdezem, mi a legfontosabb, ha karddal támadnak meg és kard van nálad, mit felelsz? – Pete elgondolkodott. Amikor anyja tanította, a fabotot sosem engedte, hogy anyja botján belülre kerüljön. Mindig ellentétesen mozgott, mint ő. A fa mindig összeütközött az övével és nagyot koppant. Ilyenkor mindig megrezzent.

 Szeme csillogni kezdett.

-Mindig ellentétesen kell mozogni, a karddal nem a támadót kell ütni, hanem a kardját. – a nő elnevette magát. De nem úgy, mintha kinevetné, egyszerűen csak örült.

-Ez ügyes volt. – és a kardot felé nyújtotta. Olyan volt, mintha átment volna egy vizsgán, hogy használhatja a fegyvert. Angie övébe csúsztatta még a nyílpuskát is a kard mellé. Ahhoz a nyilak a hátán voltak, a táskában. Ügyelt rá, hogy egy mozdulattal el tudja venni a nyilat. A nő felkelt és elindult. Tett pár lépést és hátrafordult, látván, hogy Pete nincs mellette. Nem indult vele, csak álldogált a ház mellett.

-Te? – Angi értetlenül nézett rá. – Nem kéne indulnunk? – Pete mintha más világban járt volna. Biztos gondolataiban merengett.

 A nő odalépett és tenyerével legyezni kezdett előtte, mire az megijedt.

-Pete! Itt vagy? – hirtelen visszatért a valóságba.

-Mi? – elmondta neki, hogy elbambult és, hogy el kéne indulni.

 Délután három óra felé járt az idő, de jó hír volt, hogy már majdnem az út felén tartottak. Eddig nem szóltak egymáshoz, de Angie azon töprengett, mi történt Petettel. Nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie.

-Gyakran történik ez veled? – ha a férfi azt mondaná, hogy nem, akkor hazudna. Szinte minden héten megtörtént. De senkinek nem mondta el, hogy mit érez.

-Igen. De miért? – Angie először nem értette.

-Hát, mert ez szerintem nem normális. Bocsánat, hogy ezt mondom, de ezt gondolom. Ilyenkor mit érzel?

-Mindig mást. Olyan ez, mint egy látomás. Alakok jelennek meg, beszélgetnek furcsa dolgokról. Pár másodperc múlva elmúlik.

 A nő szerint ez egy varázserő. Nem tudta hova tenni, mert életében nem látott, nem hallott, de még nem is olvasott ilyesmi képességről. Lehet, hogy ez egy új erő? Lehet, hogy ezért ő a kiválasztott? Most már ebbe az egészbe kezdett belebonyolódni. Mi lesz most?

-És amit látsz, bekövetkezik? – a férfi bólogatott.

-Méghozzá elég gyorsan. Olyan is van, hogy már bekövetkezett, de nem velem.

-És mit láttál? – a nő kíváncsian várta választ.

-Dicana, a boszorkány és egy másik nő arról beszéltek, hogy a zsarnok téged keres és erre jön. A boszorkány nagyon aggódik, mi lesz velünk.

 Angela körbenézett. Sehol senki nem volt rajtuk kívül.

-Lehet, hogy még nem teljesült, amiről a látomásodban beszéltek – Pete is komolyabbra váltott.

-Remélem nem is fog.

-Mennyire gyakran szoktál tévedni? – a nő kedvderítő választ remélt, de belül azt érezte, Pete nem szokott tévedni.

-Eddig még nem volt olyan. De – gondolkozott, hogy valami jót is mondjon – nézd! Legalább tudjuk, mire számíthatunk, mert gondolj csak bele, mi lenne, ha váratlanul érne minket a támadásuk! – a végére elnevette magát. Gyönyörű mosolya láttán Angie is nevetni kezdett.

-Te mindenben meglátod a jót és a vicceset? – a férfi önelégült és laza képpel megvonta vállát és tovább mosolygott.

-Látod, ilyen jó társaság vagyok! – még hangosabban nevettek és így nem hallották a tucatnyi lovak még halk dobogását. Pár másodperc elteltével Angie csendet mutatott.

 -Hallod ezt? Ez Drake! – kissé kétségbeesett lett. Nagyot nyelt és kezével kirántotta a kardot övéből, majd erősen megmarkolta. A férfi ugyanezt tette, de a nő leintette.

-Menj! Keress fedezéket! Engem keresnek.

-De Angie! Rengetegen vannak, nem bírsz el velük egyedül – a kardot még magabiztosabban tartotta.

-Pete – kezdte – ezek kiképzett katonák. Nem tudod magad megvédeni tőlük. Én is csak azért tudom, mert ez a varázserőm. A tekercset márpedig el kell olvasnod és az Dicanál van. Ott egy szikla, bújj el mögé! – fejével egy nagy kődarab felé biccentett. A férfi bólintott és meghúzta magát a kő mögött.

 A dobogás egyre hangosabb lett. Már látni kezdte őket. Először csak három bukkant fel, majd mire mind odaért, tizenöten is lettek. Pete még mindig a szikla mögött gubbasztott, bár nem nagyon örült neki, hogy kimarad a csatából.

 A katonák Urukkal együtt érkeztek, mint mindenhová. Drake nem bízott a védelmezőiben. Ugyanolyan lovon jött, mint a többi. Mikor a nő előtt megálltak, Drake előreügetett, hogy jobban megnézze a nőt.

-Megvan! – kiáltott fel – Őt keressük. – a nő most már tudta mit kell tennie. Drake felé suhintott, de az is gyors volt. Az oldalán lógó karddal ütött vissza. Próbálta leszúrni Angiet, de nem sikerült.

 A nőnek egy titka volt előtte. Amikor fegyvert használ, minden lelassul körülötte, így vissza tud ütni. Olyan, mintha mindenhez kétszerannyi idő kellene, mint máskor.

 A jelenet láttán a katonái is megindultak Angie felé. Teljesen körbevették és Drake úgy gondolta, rá már nincs szükség. Elügetett és távolabbról figyelt. A nő folyamatosan forgott körbe és kaszabolta le a katonákat. Ez ment is neki, addig amíg el nem szédült. Nem is evett sokat. Valószínűleg ez is lehetett a baja. Pedig nagy szerencséje volt. Dica és Darcy is már ott volt a távolban és futni kezdtek. Angie megpillantotta őket és erőt vett magán, hogy megmutassa, mire képes.

 Pete sem tudott egy helyben maradni. Elindult segíteni a nőnek, de amikor látta, hogy nem bírja, a katona kardja elé ugrott, aki leszúrta. Nyögött egyet, majd a földre zuhant. Angie szája tátva maradt. Szemeivel követte Petet, ahogy összeesik. Ösztönösen utánanyúlt, oda leült teste mellé. Teljesen kizárta a külvilágot, magába roskadt. Szédült. Fizikailag fáradt volt és úgy érezte, szívét összeszorítják és jól beletiporják a porba.

 A boszorkány és a mindentudó is szemtanúja volt. Még túl messze voltak ahhoz, hogy odaérjenek, mielőtt Angie is így végzi. Íjjal kezdték el lelőni a maradék katonákat.

 Drake felszívódott.

 Miután az utolsó katonát is megölték, odaértek a zokogó nőhöz.

-Dica – dadogta – én mondtam neki, én mondtam – könnyei szép arcát már teljesen beborították. Úgy nézett ki, mintha arca egy nagy tál vízben lett volna. Nem kötődött a férfihez, nem is ismerte igazán, de nagyon félt. Mi lesz nélküle? Egyedül biztosan nem fog nyerni a zsarnokkal szemben.

 Megmentette az életét, mert nem tudta, milyen nagy bajba keveri vele az egész népet. Csak egyet sejtett: a nőre a népnek nagyobb szüksége van, mint rá. Pedig a tekercs nélkül nem sokra jutnak. De talán még van remény. Isten talán meghagyja az életét. A kiválasztottét, aki képes nagy áldozatot hozni egy idegen megmentéséért. Talán éppen ezért kiválasztott?

 A boszorkány odahajolt a férfihez és megnézte, él-e még.

-Tudsz segíteni rajta, ugye? – sírása egy pillanatra abbamaradt a megfelelő válaszra várva és visszazökkent rémálmainak mély szakadékából egy reménnyel átitatott világba. Dica szemeiben válaszra lelt. Újra elöntötte könnyeinek vihara.

-Az nem lehet! – üvöltötte kétségbeesésének legmélyén és a mindentudóra nézett. - Darcy, te sem tudsz?

-Nézd, Angie! Egy boszorkánynak sokkal nagyobb ereje van, mint nekem. De várj csak! – felkiáltott.

-Darcy mit tudsz? – a boszorkány elképedt, Darcy folytatta.

-A földalatti kastélyban élnek a harcosok. Ők talán tudnak.

-Kik azok a harcosok? – Angie még soha nem hallott róluk. Dica az örömtől nem hagyta szóhoz jutni Darcyt.

-Kinézetre emberek, de érzékszerveik sokkal jobbak a mieinknél, ami akkor lép életbe, amikor beléptek a kastélyba. Emellett nagyon jó orvosok. Mást nem tudok. Darcy? – azért tőle kérdezte, mert a mindentudókkal vannak jóban.

-Én sem tudok – a húszas évei elején járó nő összekaparta magát, szemeit letörölte és felkelt. Arcával mondta el, hogy menjenek – De Angienek igaza van, indulnunk kell. Nem tudjuk, hogy Pete meddig bírja.

 A nő már egészen összeszedte magát. Végre sikerült rendeznie gondolatait, nem Petere gondolni. Most már csak anyja mondta volna meg arcáról, hogy bántja valami.

 Szeretett volna elindulni a harcosokhoz. Kíváncsi volt rájuk, na meg szegény Pete miatt is sietett.

-Éés Darcy, merre kell menni? – igen, azt nagy sietségében el is felejtette, hogy nem tudja az utat.

-Angie ez bonyolult. A föld alatti kastélynak rengeteg bejárata van mindenfelé, sőt, több kastélyba tömörültek a Nagy háború után.

 Angie ideges lett. Miért vetette fel egyáltalán ezt az ötletet, ha nem is tudja, hol a bejárat?

 Darcy látta arcán az idegességet és a megbántást, sejtette, hogy az ő szavai lökték lejjebb a mélységben. Valamit mondania kellett. Eszébe jutott, hogy kell megtalálni a bejáratot.

 - Figyelj, egyelőre nem tudjuk, de meg lehet találni.

- Na persze… - érthető, ezek után már nem hitt neki. Alig ismeri, mégis mindent higgyen el? Könnyű célponttá vált azzal, hogy kétségbeesett és minden egyszerre zuhant rá.

- Hidd el! Nem lehetetlen – sajnálta a nőt. Nem lett volna ennyi idősen a helyében.

- Én tudom, milyen érzés. Tudom, hogy most legszívesebben visszatekernéd az időkereket, de bíznod kell bennem!

 A nő nem volt még ennyire soha elérzékenyülve. Hosszú másodpercek eltelte után arra jutott, hogy meghallgatja Darcyt. Nagyot sóhajtott, majd végre nagy erőfeszítés közepette meg tudott szólalni.

 -Na jó! Azt hiszem igazad van. – Darcy elmosolyodott a nő kislányosan ejtett szavain. Saját magára emlékeztette.

-Szóval – kezdte. – általában minden lázadó boszorkány közelében van egy átjáró.

-De…? – kérdezte, mert a mindentudó éreztette hangjában a kételkedést.

-De ez csak abban az esetben igaz, ha a közelben van olyan hely, ahol rejtőzködhetnek. Angie úgy érezte, mintha rá akarná vezetni valamire. Mintha valamit nem mondana el, amit tud.

-Például?

-Például egy hegy oldala – szólt bele a találós kérdésbe a boszorkány. – Egyszer, amikor fiatal voltam el kellett mennünk hozzájuk és az egy hegyben volt – a nő szeme felcsillant. Rájött, mire vezették rá.

-Az a hegy! Azért van tele „szörnyekkel”, hogy őrizzék a bejáratot a gonoszok elől.

-Ne a szánkat jártassuk akkor, hanem a lábunkat. Petenek nincs sok ideje. – mindannyian bólogattak, majd a mezőn egy pillanatra néma csend lett. Mindenki a nemrég még édesen mosolygó, segítőkész fiúra gondolt. Darcy sejtette, hogy a férfi, aki megmentette a varázslatos nő életét, nem éli túl a kapott sebeket. Nem volt szíve Angelát még jobban megterhelni az igazsággal.

 A nő szólalt meg először. – Mehetünk? – feltekintett a lenyugvó sárgás-rózsaszínes napra. – De éjszaka… a sátinok között?

 A boszorkány és a mindentudó rosszallóan nézett össze.

-Ez így túl életveszélyes. – mielőtt Dica befejezhette volna, Darcy mást mondott.

-Pete nem biztos, hogy kibírja, ha csak reggel indulunk.

-De ha Angievel is történik valami, nem tehetünk semmit Drake ellen! Ezt te is nagyon jól tudod. – valami számára jobb ötlete támadt. – Legjobb lenne, ha itt maradnál. – a nőre nézett. Darcy bólintott, ám Angie nem így vélte. Jogosnak tartotta, hogy ő is elmenjen. Kiabálva szitkozódott.

-Nem! Erről szó sem lehet! Nagyon jól tudjátok, hogy Pete miattam haldoklik, hiszen ti is láttátok. Tartozom neki ennyivel.

-Jó! Ez csak egy lehetőség volt, de úgy látom, nem jó ötlet. – látta be a boszorkány, hogy egy ilyen makacs nőt semmi értelme itt marasztalni.  – De akkor most már jó lenne menni. Szeretnék túllenni a sátinok völgyén. – a többiek egyetértettek, majd az irányt a baloldali erdőhöz vették.

 A boszorkány kezeit tenyérrel a fák felé fordította. Fenyők voltak. Szépek, zöldek, mint mindig.

 Kezeiből kékes fénycsíkok áradtak, melyek úgy csillogtak, mint a mesékben a tündérpor. Három-négy fát körülöleltek, azok is kékesek lettek. Hirtelen egy reccsenés hallatszott, majd még egy és újra még egy. Csavarodtak, majd mintha eldőlnének, billegni kezdtek, ám nem érintették levelei a földet. Mintha egy láthatatlan fejsze vágta volna csíkokra őket egy szempillantás alatt.

 Egy darab kötél is lebeg ott fent! Angela szája tátva maradt, szemei pedig kikerekedtek a csodálkozástól. Ő is és Darcy is tudta mit csinál.

 Ahogyan a kötél rátekeredett a fadarabokra, majd pedig csomóvá kötődött rajtuk, szinte varázslatos jelenség volt. Pontosan. Nem túlzás, tényleg varázslat volt, hiszen minden bolond tudja, hogy a fák nem dőlnek ki és válnak hordággyá maguktól.