V. Fejezet: Sátinok völgye

Az ember tudja: a legfontosabb dolog az életben, a remény. Hinni magunkban, reménykedni valamiben, amiről csak legbelül tudjuk, hogy lehetetlen.

 De mi is az a lehetetlen? Abban sem vagyunk biztosak, hogy létezik egyáltalán. De nem ezért hiszünk valamiben? Például Istenben. Ennek csak egy hátránya van. Ha „elbukunk”, nagy teher nehezedhet ránk, amely elindít egy leomlást, és a leguruló sziklák lelöknek magukkal a szakadékba, ahonnan nagyon nehéz kimászni.

 Ez történt Angelával is, de meg tudott kapaszkodni a szakadék peremén Darcy segítségével.

 Mikor a sátinok völgyéhez értek, már csak a fogyóban lévő hold és a csillagok világították meg az ösvényt.

-Bírod még? – fakadt ki Darcy. Még mindig Angie cipelte egyik oldalon a fiút. Látszott rajta, hogy alig bírja, régóta lihegett. Folyamatosan rá-rá tekintett, hátha megmozdítja valamijét.

 Esze szívét reménnyel töltötte meg, hogy a bánat kifolyjon belőle. A háborútól és a fáradtságtól égett. Szédült a szomjúságtól. Már nem bírja sokáig, nem volt ereje válaszolni, így Darcy érezte, hogy összefüggnek a nő rosszullétei és ez nem nagyon tetszett neki.

 Finoman megkocogtatta a boszorkány vállát és fülébe súgta.

-Állj meg egy kicsit!

-Jó – Súgott vissza Dica, majd óvatos mozdulattal fektette a sérültet a puha fűbe. Erre a mozgásra, mintha Pete szája megrezzent volna, vagy csak Angela hallucinál?

 A következő pillanatban a lány biztos volt a dolgában. Most már tudta, miért haldoklik Pete és ő miért szédeleg. Keveset ivott, pontosan egy cseppet sem tegnapelőtt óta. Legutóbb otthon kortyolt bele a pohárba.

 Erejét össze kellett szednie, de így is csak annyit tudott kinyögni.

-Vizet! – hangja rekettes és hullafáradt volt. Dica a táskája után nyúlt, kotorászott egy kicsit és előhúzott egy barna kulacsot, amit a nő szájához tartott. Megdöntötte, hogy ihasson belőle. Nyelései megtörték a természet éjszakai, félelmet keltő hangját. Néha suttogást vagy ordításhoz hasonlót lehetett hallani és a távolban egy aprócska patak csörgedezett. Közeledtek a sátinokhoz. A sátinok völgye egy nem hétköznapi elnevezés erre a fenyőerdőre. A suttogók és a halál erdejének is szokták szólítani. Akik nem hisznek a misztikus lényekben, mondva, hogy csak gyerekmesék, azok sem merték megközelíteni a hegyoldal ezt a részét. Jobban féltették az életüket, minthogy egy-egy sátinfejjel legyenek gazdagabbak. Nos hát, szó szerint gazdagabb lehettek volna, mert az ilyesmi errefelé óriási vagyonnak számított ( az már egy más dolog, azon kívül, hogy az orrukat fennhordhatták és ismertté válhattak, semmire nem lett volna jó ). Az a pár elmebeteg, akik erre hajtanak, a sátinok ölték meg, testüket pedig a szakadékba dobták. Így a hegy oldalába vájt kastély rejtve maradt a halandók és a gonoszok elől.

 -Angie, jobban vagy? Angela! – Darcy szólongatta, Dica meg az orra előtt legyezett, nem mintha olyan sokat látna a sötétben. Angie tényleg nem látta, de a mindentudó hangjára felfigyelt.

-Dica, mégiscsak átvennéd? – kicsit kótyagos volt, de mégis olyan mulatságos, hogy nem bírta megállni kuncogás nélkül.

-Ezen mi olyan nevetséges? – mosolygott és próbált normális lenni, de láthatóan nem ment neki. Szemei még mindig nagyon fáradtan csillogtak a hajnalodó fényben. Komótosan sétált a fák és az egyetlen piciny patakocska mellett, amely csak úgy kanyargott az apróbb bokrok között. Ahogyan egyre közeledtek a sátinokhoz, a világoszöld fű szinte olyan barnává vált, mint a fakéreg.

 Senki nem beszélt senkihez. Angie még mindig Pete szemét fürkészte. Miért olyan rideg a tekintete? Olyan, mintha már meghalt volna. Nem! Az nem lehet!

 A háború szívében lassan a végéhez közeledett. Nem foglalkozott a fájdalommal. Szerencsére teljesen ki tudta zárni a Petettel kapcsolatos érzéseit.

 Hirtelen egy suhanást észleltek. Az óriás, fekete, madárszerű alak közvetlen eléjük szállt le. Ember nagyságú testén és hatalmas szárnyain hollófekete, puha szőrme díszlett, amelyet a lágy szél néhol felborzolt. Feje Angiének a kétszerese volt. Két nagy gülüszeme zölden világölt a sötétben. Köztük egy aprócska, rózsaszínű orrocska volt. Szája egyik kicsi, kiálló fülétől a másikig húzódott, amiből nagy, agyarfogak kandikáltak ki. A lény tyúklábain egyensúlyozott. Azokat is fekete szőr borította, de lejjebb sárga pikkelyes bőr rikított. Három előre és egy hátra álló ujján koszos körmök rajzolódtak ki a hajnal kis fényében. Fejét aranyosan billegtette, szemét pedig a boszorkányéba mélyesztette.

 -Sátin! – kiáltotta majdnem egyszerre a boszorkány és Darcy, majd automatikusan mindketten a fegyverük után nyúltak.

-Ne bántsd! Kedvesnek tűnik – Angie hangjából sajnálat áradt az állat iránt.

-Ne ess bele abba a hibába, hogy… - na igen, az idő egy meghatározó jelző az életünkben. Ha túl sok, unatkozunk, ha túl kevés, olykor az életünkkel fizetünk érte. A sátin alaptulajdonsága, hogy akkor támad, amikor nem is gondolnánk. A szörny egy ugrással a lányra vetette volna magát, ha a távolabb álló Darcy le ne puffantja. A nyílvessző az állat mellébe fúródott és az szörnyű hangosat ordítva esett a földre. Vére a barnás füvet vörösre festette.

 A következő pillanatban sok szárnycsapás hallatszott. A sátinok, testvérük ordítására odasereglettek föléjük, hogy onnan álljanak bosszút egy másik halálán. A világosodó ég újra feketébe borult.

-Istenem! – rémült meg Dica. – Ennyivel nem bírunk!

-Arra van a bejárat – mondta a mindentudó és jobbra mutatott.

-Futás! – ordított torka szakadtából a most már összeszedett Angie és a Darcy által mutatott irányba mutatott a két másik nővel a nyomában, akik Petet cipelték.

 Körülbelül hét kormos szörny szinte a hátukban loholt, vagyis csak totyogott utánuk. Érthetetlen, hogy nem repültek, de még így is nagy léptekben haladtak.

 Kicsit távolabb már a fényben feltűnt a hegyből kinyúló, sárgásbarna téglából épített félház. Rajta egy magas, sötétebb duplakapu volt. Közvetlen előtte egy szem fa sem volt, viszont pár méterre félkörben az ajtó előtt egy erdő ölelte magába a földalattiak titkát. Sátinokkal szövetséget alkotva védték magukat. A madarak megölték a betolakodókat, cserébe ők levendulával látták el őket. Hogy a sátin honnan tudja, kit öl meg? Nem olyan, mint ahogyan azt sokan hiszik. Nem állatok, hanem elvarázsolt emberek. Értelmesek, de a halandók szemében egyszerű szörnyek. Már amennyire egy szörny egyszerű lehet.

 A bejárat egyre közeledett. Angie kifulladt, de látta, hogy a nála idősebb mindentudót utoléri az egyik. Odaugrott és azt mondta:

-Innen viszem. Menj a kapuhoz, hogy beengedjenek! – Mert az tudni való, hogy a harcosok közül csak nagyon kevesen bíztak a sátinokban, így mindig valaki őrködött, hiszen ez a kastély azért nem nyitott a halandók számára. Gondoljunk csak bele, mekkora baj lenne, ha kiderülne a harcosok léte! Drake mindenkit arra kényszerítene, hogy szolgálja őt.

 A mindentudó gyorsabb fokozatra kapcsolt, így, hogy már nem kell Petet cipelnie és újból célba vette a kaput, melyet a felkelő nap aranybarnára festett. Darcy bekopogott, remélve, hogy beengedik. Angie és Dica Petet cipelték és rohamosan közeledtek.

 Csakugyan, az ajtó egyik fele résnyire nyikorogva kinyílt, és a kis lyukon agy fekete ruhába öltözött, szőkésbarna és mogorva férfi préselte ki magát.

-Jó reggelt! Darcy Mareyson vagyok, mindentudó – hadarta kétségbeesetten. – Szükségem van nekem és a barátaimnak a segítségükre. A sátinok üldöznek minket, kérem, engedjen be!

 A mogorva nem szólt semmit, csak körültekintett, majd szemei kerek formát vettek. Életében nem látott még ennyi sátint.

-Gyorsan! Gyerünk! – a mindentudó nehezen belökte az ajtót és vele együtt a férfit és saját magát is. Aztán tompa ütést érzett és egy „Huh, ez durva volt!” – ot hallott.

 Angela esett rá, amikor a boszorkánnyal jöttek. Darcyban felbukott. A hordágy vége kicsúszott a kezéből és utána ugrott. Sikerült elkapnia, és így tompítani Pete esését, de elesett.

 A mogorva férfi még mindig tátott szájjal bámult. A nő a földön feküdt, a mindentudó mellett, a hordágy alatt. Hosszú, hullámos hajtincsei össze-vissza kunkorodtak körülötte. Dica Pete mellett üldögélt és zihált.

 Angie végre feltápászkodott. A kastély belseje ég szebb volt, mint eddig képzelte. Csillogó, aranyszínű csillár lógott a helyiség plafonjáról, rajta pedig drágakövek, rubin, zafír, smaragd és gyémánt díszlett. Oldalra tekintett, és látta az idegenektől tömött csarnokot. Az összes feketében volt. Ez amolyan egyenruha? Csak egy szőke hajú nő álldogált fehérben. Mindenki furcsa volt, de a fehérruhás nő arca ismerős volt Angela számára. Felállt és bátran lépett elé.

 -Crystal? – kérdezte. A szőke szájsarka felfelé görbült.

-Angie? De régen láttalak! – Angela régi barátnője volt, tizenkét évesen „halt meg”.

-De hát? Te nem haltál meg? – fejében rengeteg kérdés fogalmazódott meg, melyek feltevésére nem éppen ez a legalkalmasabb pillanat. – Hol van Lisa? Miért vagy fehérben, mikor mindenkinek fekete a ruhája? – hadarta egy szusszal, majd muszáj volt levegőt vennie a folytatáshoz. – Te is harcos vagy?

 A harcosok értetlenül néztek. Pofátlannak tartották a hívatlan vendégeket, főleg Angiet. Egytől egyik mind némán állt. Azon töprengtek, kik ők és miért a hajnal kellős közepén érkeztek. Angie kezdte kínosan érezni a helyzetet, és mikor Crystal nem válaszolt, vissza akart húzódni a férfihoz, megnézni, hogy van.

-Ez egy hosszú történet… Elég egyelőre annyi, hogy nem vagyok harcos.

 Angie megnyugodni látszott. A feketéken pásztázta szemét, ami egyszer csak megakadt. Mindenki rosszallóan és negatív véleménnyel beborítva nézett rá, mint akik földönkívülit látnának. Darcy és a boszorkány egy kicsit furán érezték magukat Angie miatt. Egy szőkésbarna hajú fiú valahogy máshogy tekintett. Az emberek jó ismerője volt, így biztos volt benne, hogy véleménye róla az ellenkezője a többiekének. Az is felötlött benne, hogy rossz pontokat szerzett náluk az előbbi kibontakozásával.

 Viszont az örömmel töltötte el, hogy Crystal tárt karokkal nyúlt felé és szorosan magához szorította. Angela kezeit a szőke hajfürtök alá, a lány hátára tapasztotta, feje pedig a bal vállán landolt. Szemében egy könnycsepp csillogott. Régen ölelte magához a legjobb barátnőjét. Úgy gondolta, most minden elölről kezdődik. Újra szétválasztatlanok lesznek és soha, de soha nem kell elengednie őt.

 -Gyere velem! – súgta Angie fülébe, majd elengedte és a kiválasztott letörölte azt az apró cseppet az arcáról. Átvágták magukat a tömegen. Mikor a sok kíváncsi szempár már nem tudta követni őket, a többi hívatlanra meredt. Hallgatták a mindentudót, aki megpróbálta kimagyarázni magukat.

-Sziasztok, Darcy Mareyson vagyok… - a háttérben sokan hallatták, hogy „mindentudó”, ezért ezt a jelzőt nem is említette. –A kiválasztottakat segítem és védem, amíg tudom, amíg élek – úgy mondta, mint egy verset.

-Angie az egyik kiválasztott? – hangzott a tömeg mélyéről.

-Igen… Ő pedig Pete, a másik – mutatott a néma és mozdulatlan fiúra. Látta, hogy a kérdés feltevője a két nő után indult.

 -Hé, Crystal! – kiáltott, mikor utolérte őket. A hangra mindkét nő hátrafordult. – Tudom ki a kiválasztott.

-Ki? – az „i” betűt különösen hosszan és énekelve ejtette.

-A vörös – Angie elcsodálkozott: ő vörös? Tenyere viszketni kezdett. Ökölbe szorította, s mielőtt Crystal megszólalhatott volna, nagy lendületet vett és tüzesen megindult a tőle öt méterre álló férfi felé. félúton öklét szemmagasságba emelte. Még meg sem állt előtte, de keze dühösen, int egy erős rugó, Roy arcát vette célba. Nos, mivel a férfi harcos, fejét automatikusan oldalra billentette, hogy Angie meg ne érinthesse. Crystal, aki Royt még soha nem látta ilyen szemtelennek, továbbment. Gondolta, ha befejezték, majd a férfi odavezeti hozzá.

 Roy karjai megragadták a dühtől izzadó nő két oldalát, és a falnak nyomta. Ezzel akarta kifejezni, hogy vele egy nő nem tud kötözködni. Aki látta a jelenetet, bár nem volt olyan, azt hitte, hogy a férfi ok nélkül bántalmazza, pedig nem is fájt neki és ezt a Roy akarta így. Ezen a nő meglepődött és egy pillanatra elmeredt a férfi szemeinek játékában. Igazság szerint Roy élvezte Angie határozatlanságát, hogy felülkerekedhet rajta és mélyen a szemébe nézhet, hiszen nem mindennapi élmény egy kiválasztottal találkozni.

 Egy darabig még nézték egymást, pont addig, amíg a nő feldolgozta az eseményeket. Lesütötte a szemét és bocsánatot kért, amiért le akarta ütni.

-Az a lényeg, hogy nem történt meg – vonta meg a vállát, mintha semmiség lett volna. – Egyébként… legfőképp az én hibám, Angie. Csak feszegetni akartam a határokat egy kiválasztottnál.

-Akkor szívből örülök, hogy megtalálta – kezét Roy felé nyújtotta.

-Nekem kell bocsánatot kérnem – intett, hogy kezét húzza vissza.

-Nem ártana. Csak az a kérdés, hogy elfogadom-e.

-Nos, az magán múlik – azzal Angelát a szőke után vezette, de ezalatt nem szóltak egymáshoz. Crystal szobájához mentek

700 oldalmegjelenítés :)

 Köszönöm Nektek, hogy ennyien olvastátok (vagy legalább megnéztétek) a történetem. Kaptam visszajelzéseket a felől, hogy mennyire tetszik Nektek az, amit írok. Remélem ez így is marad. Mondtátok, hogy a designnal vannak problémák, nem egészen tetszik vagy nem illik a történethez. Kívánságotok teljesül, nemsokára egy új designnal lepünk meg Benneteket. 

Még egyszer köszönöm, 

Merci 

IV. Fejezet: Halál közelében

 -Darcy? Gyere be! – Dicana kissé meglepődött. Legalább harminc éve nem látta a fiatal barátját. Szíve boldogsággal telt meg egy pillanatra és nevetett, de esze azt súgta, hogy nem azért jött, mert meg akarja kérdezni hogyan alakult az élete mióta nem látták egymást. –Valami baj van? – boldogsága egyre jobban fuldoklott egy furcsa érzéstől, egyre kevesebb maradt belőle. Olyan érzéstől, milyet még soha nem tapasztalt hosszú évei alatt. Hatalmába kerítette. Aggódott… Félt, de ugyanakkor örült is. Rossz érzése volt, szíve hevesebben vert és egyre nyugtalanabb és kíváncsibb lett. Tüdeje és gyomra kavargott. Mosolya lehervadt Darcy arca láttán: Szája nem mozdult, szemei közömbösek voltak. Nem volt semmi leolvasható az arcáról, csak a kétségbeesettség. Rejtélyes és hihetetlenül komoly volt.

-Dica, nagy a baj. Sietnünk kell. Elő kell készítened Petet és Angiet, nagy csata közeleg. Nagy veszélyben vannak – a boszorkány szemei kikerekedtek. – Drake katonái rájöttek, hogy Angie itt van és ide igyekeznek. Remélem azt nem tudják, hogy a Pete is, de nem lehetünk benne biztosak – Dica megijedt.

-Uram Isten! Hiszen Angie a szomszéd faluban van egyedül Petettel! Oda kell mennünk – jelentette ki, de a nő a fejét rázta.

- Most már mindegy… Úgy értem, hogy már nem tudunk mit tenni, egyedül kell megoldaniuk.

-Akkor mégis mit csináljunk? – a válasznak időt nem hagyva idegesen folytatta és hangját felemelte. – Üljünk le és kávézgassunk, amíg ők az életükért harcolnak. Erre gondolsz, ugye?

-Igazad van – kezdte magabiztosan – de nem lehetünk mindig mellettük, amikor bajban vannak. Sosem tudhatjuk, hogy mi meddig bírjuk!

-Na igen, de te mondtad, hogy elő kell készítenem. – a következő mondatot Darcy folytatta.

-Ez így nem mehet tovább! …Amíg mi itt veszekedünk, addig a katonák egyre közelebb jutnak hozzánk és Angiékhez.

 Dica meglepődötten nézett barátnőjére.

-Akkor induljunk, hogy mi érjünk előbb oda! – kiáltott fel a „mi” szót különösen kihangsúlyozva. Vidám lett, de komoly is maradt. Ez a vidámság csak fokozódott, amikor Darcy egy mosollyal és egy bólintással jelezte beleegyezését. Mire Angie viszontlátta Dicát, szíve már nem dobogott.

 Angie és Pete indulásra készülődtek. Azért nem indultak el, mert a nő még ellátta magukat fegyverrel. A földre guggolt és kinyitotta a táskát. Kipakolta belőle a nyílpuskát és a két kardot.

-Egy kard a tiéd. Tudsz vele bánni? – bár sejtette, hogy a válasza nem, de azért megkérdezte.

-Szerintem igen, de nem biztos. A haverokkal régen midig kardozni szoktunk. Még anyám tanított meg rá. – felelte és mosolygott közben. Angie fehér fogainak villantásával folytatta.

-Akkor, ha azt kérdezem, mi a legfontosabb, ha karddal támadnak meg és kard van nálad, mit felelsz? – Pete elgondolkodott. Amikor anyja tanította, a fabotot sosem engedte, hogy anyja botján belülre kerüljön. Mindig ellentétesen mozgott, mint ő. A fa mindig összeütközött az övével és nagyot koppant. Ilyenkor mindig megrezzent.

 Szeme csillogni kezdett.

-Mindig ellentétesen kell mozogni, a karddal nem a támadót kell ütni, hanem a kardját. – a nő elnevette magát. De nem úgy, mintha kinevetné, egyszerűen csak örült.

-Ez ügyes volt. – és a kardot felé nyújtotta. Olyan volt, mintha átment volna egy vizsgán, hogy használhatja a fegyvert. Angie övébe csúsztatta még a nyílpuskát is a kard mellé. Ahhoz a nyilak a hátán voltak, a táskában. Ügyelt rá, hogy egy mozdulattal el tudja venni a nyilat. A nő felkelt és elindult. Tett pár lépést és hátrafordult, látván, hogy Pete nincs mellette. Nem indult vele, csak álldogált a ház mellett.

-Te? – Angi értetlenül nézett rá. – Nem kéne indulnunk? – Pete mintha más világban járt volna. Biztos gondolataiban merengett.

 A nő odalépett és tenyerével legyezni kezdett előtte, mire az megijedt.

-Pete! Itt vagy? – hirtelen visszatért a valóságba.

-Mi? – elmondta neki, hogy elbambult és, hogy el kéne indulni.

 Délután három óra felé járt az idő, de jó hír volt, hogy már majdnem az út felén tartottak. Eddig nem szóltak egymáshoz, de Angie azon töprengett, mi történt Petettel. Nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie.

-Gyakran történik ez veled? – ha a férfi azt mondaná, hogy nem, akkor hazudna. Szinte minden héten megtörtént. De senkinek nem mondta el, hogy mit érez.

-Igen. De miért? – Angie először nem értette.

-Hát, mert ez szerintem nem normális. Bocsánat, hogy ezt mondom, de ezt gondolom. Ilyenkor mit érzel?

-Mindig mást. Olyan ez, mint egy látomás. Alakok jelennek meg, beszélgetnek furcsa dolgokról. Pár másodperc múlva elmúlik.

 A nő szerint ez egy varázserő. Nem tudta hova tenni, mert életében nem látott, nem hallott, de még nem is olvasott ilyesmi képességről. Lehet, hogy ez egy új erő? Lehet, hogy ezért ő a kiválasztott? Most már ebbe az egészbe kezdett belebonyolódni. Mi lesz most?

-És amit látsz, bekövetkezik? – a férfi bólogatott.

-Méghozzá elég gyorsan. Olyan is van, hogy már bekövetkezett, de nem velem.

-És mit láttál? – a nő kíváncsian várta választ.

-Dicana, a boszorkány és egy másik nő arról beszéltek, hogy a zsarnok téged keres és erre jön. A boszorkány nagyon aggódik, mi lesz velünk.

 Angela körbenézett. Sehol senki nem volt rajtuk kívül.

-Lehet, hogy még nem teljesült, amiről a látomásodban beszéltek – Pete is komolyabbra váltott.

-Remélem nem is fog.

-Mennyire gyakran szoktál tévedni? – a nő kedvderítő választ remélt, de belül azt érezte, Pete nem szokott tévedni.

-Eddig még nem volt olyan. De – gondolkozott, hogy valami jót is mondjon – nézd! Legalább tudjuk, mire számíthatunk, mert gondolj csak bele, mi lenne, ha váratlanul érne minket a támadásuk! – a végére elnevette magát. Gyönyörű mosolya láttán Angie is nevetni kezdett.

-Te mindenben meglátod a jót és a vicceset? – a férfi önelégült és laza képpel megvonta vállát és tovább mosolygott.

-Látod, ilyen jó társaság vagyok! – még hangosabban nevettek és így nem hallották a tucatnyi lovak még halk dobogását. Pár másodperc elteltével Angie csendet mutatott.

 -Hallod ezt? Ez Drake! – kissé kétségbeesett lett. Nagyot nyelt és kezével kirántotta a kardot övéből, majd erősen megmarkolta. A férfi ugyanezt tette, de a nő leintette.

-Menj! Keress fedezéket! Engem keresnek.

-De Angie! Rengetegen vannak, nem bírsz el velük egyedül – a kardot még magabiztosabban tartotta.

-Pete – kezdte – ezek kiképzett katonák. Nem tudod magad megvédeni tőlük. Én is csak azért tudom, mert ez a varázserőm. A tekercset márpedig el kell olvasnod és az Dicanál van. Ott egy szikla, bújj el mögé! – fejével egy nagy kődarab felé biccentett. A férfi bólintott és meghúzta magát a kő mögött.

 A dobogás egyre hangosabb lett. Már látni kezdte őket. Először csak három bukkant fel, majd mire mind odaért, tizenöten is lettek. Pete még mindig a szikla mögött gubbasztott, bár nem nagyon örült neki, hogy kimarad a csatából.

 A katonák Urukkal együtt érkeztek, mint mindenhová. Drake nem bízott a védelmezőiben. Ugyanolyan lovon jött, mint a többi. Mikor a nő előtt megálltak, Drake előreügetett, hogy jobban megnézze a nőt.

-Megvan! – kiáltott fel – Őt keressük. – a nő most már tudta mit kell tennie. Drake felé suhintott, de az is gyors volt. Az oldalán lógó karddal ütött vissza. Próbálta leszúrni Angiet, de nem sikerült.

 A nőnek egy titka volt előtte. Amikor fegyvert használ, minden lelassul körülötte, így vissza tud ütni. Olyan, mintha mindenhez kétszerannyi idő kellene, mint máskor.

 A jelenet láttán a katonái is megindultak Angie felé. Teljesen körbevették és Drake úgy gondolta, rá már nincs szükség. Elügetett és távolabbról figyelt. A nő folyamatosan forgott körbe és kaszabolta le a katonákat. Ez ment is neki, addig amíg el nem szédült. Nem is evett sokat. Valószínűleg ez is lehetett a baja. Pedig nagy szerencséje volt. Dica és Darcy is már ott volt a távolban és futni kezdtek. Angie megpillantotta őket és erőt vett magán, hogy megmutassa, mire képes.

 Pete sem tudott egy helyben maradni. Elindult segíteni a nőnek, de amikor látta, hogy nem bírja, a katona kardja elé ugrott, aki leszúrta. Nyögött egyet, majd a földre zuhant. Angie szája tátva maradt. Szemeivel követte Petet, ahogy összeesik. Ösztönösen utánanyúlt, oda leült teste mellé. Teljesen kizárta a külvilágot, magába roskadt. Szédült. Fizikailag fáradt volt és úgy érezte, szívét összeszorítják és jól beletiporják a porba.

 A boszorkány és a mindentudó is szemtanúja volt. Még túl messze voltak ahhoz, hogy odaérjenek, mielőtt Angie is így végzi. Íjjal kezdték el lelőni a maradék katonákat.

 Drake felszívódott.

 Miután az utolsó katonát is megölték, odaértek a zokogó nőhöz.

-Dica – dadogta – én mondtam neki, én mondtam – könnyei szép arcát már teljesen beborították. Úgy nézett ki, mintha arca egy nagy tál vízben lett volna. Nem kötődött a férfihez, nem is ismerte igazán, de nagyon félt. Mi lesz nélküle? Egyedül biztosan nem fog nyerni a zsarnokkal szemben.

 Megmentette az életét, mert nem tudta, milyen nagy bajba keveri vele az egész népet. Csak egyet sejtett: a nőre a népnek nagyobb szüksége van, mint rá. Pedig a tekercs nélkül nem sokra jutnak. De talán még van remény. Isten talán meghagyja az életét. A kiválasztottét, aki képes nagy áldozatot hozni egy idegen megmentéséért. Talán éppen ezért kiválasztott?

 A boszorkány odahajolt a férfihez és megnézte, él-e még.

-Tudsz segíteni rajta, ugye? – sírása egy pillanatra abbamaradt a megfelelő válaszra várva és visszazökkent rémálmainak mély szakadékából egy reménnyel átitatott világba. Dica szemeiben válaszra lelt. Újra elöntötte könnyeinek vihara.

-Az nem lehet! – üvöltötte kétségbeesésének legmélyén és a mindentudóra nézett. - Darcy, te sem tudsz?

-Nézd, Angie! Egy boszorkánynak sokkal nagyobb ereje van, mint nekem. De várj csak! – felkiáltott.

-Darcy mit tudsz? – a boszorkány elképedt, Darcy folytatta.

-A földalatti kastélyban élnek a harcosok. Ők talán tudnak.

-Kik azok a harcosok? – Angie még soha nem hallott róluk. Dica az örömtől nem hagyta szóhoz jutni Darcyt.

-Kinézetre emberek, de érzékszerveik sokkal jobbak a mieinknél, ami akkor lép életbe, amikor beléptek a kastélyba. Emellett nagyon jó orvosok. Mást nem tudok. Darcy? – azért tőle kérdezte, mert a mindentudókkal vannak jóban.

-Én sem tudok – a húszas évei elején járó nő összekaparta magát, szemeit letörölte és felkelt. Arcával mondta el, hogy menjenek – De Angienek igaza van, indulnunk kell. Nem tudjuk, hogy Pete meddig bírja.

 A nő már egészen összeszedte magát. Végre sikerült rendeznie gondolatait, nem Petere gondolni. Most már csak anyja mondta volna meg arcáról, hogy bántja valami.

 Szeretett volna elindulni a harcosokhoz. Kíváncsi volt rájuk, na meg szegény Pete miatt is sietett.

-Éés Darcy, merre kell menni? – igen, azt nagy sietségében el is felejtette, hogy nem tudja az utat.

-Angie ez bonyolult. A föld alatti kastélynak rengeteg bejárata van mindenfelé, sőt, több kastélyba tömörültek a Nagy háború után.

 Angie ideges lett. Miért vetette fel egyáltalán ezt az ötletet, ha nem is tudja, hol a bejárat?

 Darcy látta arcán az idegességet és a megbántást, sejtette, hogy az ő szavai lökték lejjebb a mélységben. Valamit mondania kellett. Eszébe jutott, hogy kell megtalálni a bejáratot.

 - Figyelj, egyelőre nem tudjuk, de meg lehet találni.

- Na persze… - érthető, ezek után már nem hitt neki. Alig ismeri, mégis mindent higgyen el? Könnyű célponttá vált azzal, hogy kétségbeesett és minden egyszerre zuhant rá.

- Hidd el! Nem lehetetlen – sajnálta a nőt. Nem lett volna ennyi idősen a helyében.

- Én tudom, milyen érzés. Tudom, hogy most legszívesebben visszatekernéd az időkereket, de bíznod kell bennem!

 A nő nem volt még ennyire soha elérzékenyülve. Hosszú másodpercek eltelte után arra jutott, hogy meghallgatja Darcyt. Nagyot sóhajtott, majd végre nagy erőfeszítés közepette meg tudott szólalni.

 -Na jó! Azt hiszem igazad van. – Darcy elmosolyodott a nő kislányosan ejtett szavain. Saját magára emlékeztette.

-Szóval – kezdte. – általában minden lázadó boszorkány közelében van egy átjáró.

-De…? – kérdezte, mert a mindentudó éreztette hangjában a kételkedést.

-De ez csak abban az esetben igaz, ha a közelben van olyan hely, ahol rejtőzködhetnek. Angie úgy érezte, mintha rá akarná vezetni valamire. Mintha valamit nem mondana el, amit tud.

-Például?

-Például egy hegy oldala – szólt bele a találós kérdésbe a boszorkány. – Egyszer, amikor fiatal voltam el kellett mennünk hozzájuk és az egy hegyben volt – a nő szeme felcsillant. Rájött, mire vezették rá.

-Az a hegy! Azért van tele „szörnyekkel”, hogy őrizzék a bejáratot a gonoszok elől.

-Ne a szánkat jártassuk akkor, hanem a lábunkat. Petenek nincs sok ideje. – mindannyian bólogattak, majd a mezőn egy pillanatra néma csend lett. Mindenki a nemrég még édesen mosolygó, segítőkész fiúra gondolt. Darcy sejtette, hogy a férfi, aki megmentette a varázslatos nő életét, nem éli túl a kapott sebeket. Nem volt szíve Angelát még jobban megterhelni az igazsággal.

 A nő szólalt meg először. – Mehetünk? – feltekintett a lenyugvó sárgás-rózsaszínes napra. – De éjszaka… a sátinok között?

 A boszorkány és a mindentudó rosszallóan nézett össze.

-Ez így túl életveszélyes. – mielőtt Dica befejezhette volna, Darcy mást mondott.

-Pete nem biztos, hogy kibírja, ha csak reggel indulunk.

-De ha Angievel is történik valami, nem tehetünk semmit Drake ellen! Ezt te is nagyon jól tudod. – valami számára jobb ötlete támadt. – Legjobb lenne, ha itt maradnál. – a nőre nézett. Darcy bólintott, ám Angie nem így vélte. Jogosnak tartotta, hogy ő is elmenjen. Kiabálva szitkozódott.

-Nem! Erről szó sem lehet! Nagyon jól tudjátok, hogy Pete miattam haldoklik, hiszen ti is láttátok. Tartozom neki ennyivel.

-Jó! Ez csak egy lehetőség volt, de úgy látom, nem jó ötlet. – látta be a boszorkány, hogy egy ilyen makacs nőt semmi értelme itt marasztalni.  – De akkor most már jó lenne menni. Szeretnék túllenni a sátinok völgyén. – a többiek egyetértettek, majd az irányt a baloldali erdőhöz vették.

 A boszorkány kezeit tenyérrel a fák felé fordította. Fenyők voltak. Szépek, zöldek, mint mindig.

 Kezeiből kékes fénycsíkok áradtak, melyek úgy csillogtak, mint a mesékben a tündérpor. Három-négy fát körülöleltek, azok is kékesek lettek. Hirtelen egy reccsenés hallatszott, majd még egy és újra még egy. Csavarodtak, majd mintha eldőlnének, billegni kezdtek, ám nem érintették levelei a földet. Mintha egy láthatatlan fejsze vágta volna csíkokra őket egy szempillantás alatt.

 Egy darab kötél is lebeg ott fent! Angela szája tátva maradt, szemei pedig kikerekedtek a csodálkozástól. Ő is és Darcy is tudta mit csinál.

 Ahogyan a kötél rátekeredett a fadarabokra, majd pedig csomóvá kötődött rajtuk, szinte varázslatos jelenség volt. Pontosan. Nem túlzás, tényleg varázslat volt, hiszen minden bolond tudja, hogy a fák nem dőlnek ki és válnak hordággyá maguktól.

III. Fejezet: Kiválasztottak

A reggeli nap sugarai a falut sárgára festették. Még falunak sem lehetett mondani, mert mindössze négy vagy öt házból állt. Ezekhez egy nagyobb földterület tartozott, itt dolgoztak a lakók. A földek körben elhelyezett házak mögött terültek el. A település közepére egy kis piacteret építettek. Itt adták el azokat, amiket a földön termeltek.

 A harmadik háznak a területére tilos volt bemenni. Az apa nem tette túl magát a betegségben elhunyt feleségén, és senkit nem engedett be. Mindent a fia intézett, de őt csak akkor engedte ki, ha a piacra ment árulni vagy borra volt szüksége. Ő kapált, vetett és aratott. Az apa leginkább csak feküdt a házban és ivott. Ettől függetlenül a gyerekből bátor és felelősségteljes férfi lett. A húszas évei közepén járt, fejét sötétbarna hajszálak borították. Válla és hasa duzzadt az izmoktól. Biztos a sok munka tette.

 Nagyjából tizenegy óra lehetett, amikor az apa felébredt.

-Fiam! – szólalt meg másnaposan – Mától senkivel nem beszélhetsz.

Szemei körbe-körbe jártak a házban, mégsem látta Petet, aki az orra előtt legyezett.

-De apám, nem vagy magadnál. Mennyit ittál tegnap? Mégis mi van veled? – meredt rá a fiú aggódóan – Amióta anyám elhunyt, egyre rosszabb az állapotod.

-Ne szólj bele! – üvöltötte – Menj a piacra és hozz még bort! - Hangja ingadozott. Pete az ajtó felé indult, majd kilépett a piacra. Sietett a borért, de nagy sietsége kár volt. Sebesen szaladt, amikor egy ütést érzett oldalról.

-Jaj bocsi, nem kellet volna – hangja hirtelen lelassult, majd elakadt. A nő Angie volt. Az ütközéskor leesett táskája után nyúlt, de a hangra felnézett. Egymás szemébe néztek és elmosolyodtak.

-Te Pete vagy, ugye? – végre sikerült szóhoz jutnia.

-Igen. – jött a meglepődött válasz – Honnan tudod?

-Angie Stone vagyok, téged kereslek. Bíznod kell bennem… Te vagy az, akit a prófécia ír. - arcáról a mosoly eltűnt, helyére komoly arckifejezés állt be. Pete szemei kikerekedtek, mivel szólni nem tudott, csak bólintott. A nő szavaiból lejött neki, hogy vele kell mennie.

-De előbb bort kell vinnem apámnak. Tudod… alig lát már a másnaposságtól, de megint inni akar. Mindent én csinálok a ház körül. – Angie most kezdte érteni a Dicától hallottakat.

-És nem enged el? – érdeklődött, de a fiú a fejét rázta-Sietnem kell, mert csak ide enged ki. Elviszem a bort és utána megszököm.  – mondta határozottan és a nőre kacsintott.

-Túl sok időt vesztünk vele. – egy könyvben olvasott egy úgynevezett Altató – bájital receptet, amihez csak két csepp sárkányfű nedv és egy csipet álompor kell. Szeme felcsillant. -  Jobb ötletem van. Az Altató – bájital trükkel kevesebb idő megy el. – a férfi nem értette – Kapható itt sárkányfű nedv?

-Igen. Annál a standnál – és a legszegényesebb helyre mutatott.

-No, akkor vegyél egy kis üveget, pár csepp sárkányfű nedvet és bort. – Pete bólintott. – Én meg álomport   csinálok - Azzal elváltak .

 Angie elloholt az egyik búzaföldre. Szerencséje volt, mert az álompor egyik alapanyaga a még zöld búza szára. Letépett egyet – kettőt és a nadrágzsebébe rejtette. – Lássuk csak, mi kell még? – kérdezte magától - Por és körömdarab. – Száznyolcvan fokban megfordult és a férfi felé szaladt.

 Pete addigra megvette a szükséges dolgokat. Amikor meglátta a nőt közeledni, bólintott. Angie viszonozta egy mosollyal és odament hozzá.

-Odaadod az üveget? – kezeik összeértek és megremegtek. Angie még soha nem érzett ilyet. Ez nem fogható semmihez amit látunk vagy érzünk. nincs szó, ami elmondaná. Az, hogy szemébe nézhet és rámosolyoghat, boldogabbá teszi, mint az, hogy megtalálta az iratot. Pedig élete során nem volt még olyan boldog… Csak most. Kezét nehezen engedte el, de az érzéseit nem mutatta ki.

 Elvette és beletördelte a zöld búzát, amit szedett. Odatartotta Pete elé, hogy csepegtessen a sárkányfű nedvből. A nedv sárgás volt, akár a sárkányfű. Lassan csepegett. A nő visszaadta az üvegtálkát a férfinek és lehajolt az egyik tőrért. Kezébe vette és a tálka fölé tartotta a kezével együtt.

-Mire készülsz? – fakadt ki, mert most már végképp nem értette.

-Kell az álomporba körömdarab is. – Körme belehullott a tálba.

-Kész – jelentette ki – Már csak bele kell önteni a borba.  –

Pete odatartotta a borosüveget. Addigra már ki volt nyitva. A nő beleborította. Lenézett és az agyán, mint egy vihar, végigsöpört a gondolat. – Por. – Lehajol és vett egy csipetet. Kezét az üveg fölé emelte és ujjait lassan összedörzsölte, így a közte lévő porszemcsék finoman hullottak az italba.

- Ez volt az utolsó összetevő. – Nézett fel - Menj, add oda apádnak. Ha elaludt, hozz egy táskát és tegyél bele iránytűt. Itt leszek. – a férfi már majdnem bólintott, mikor megkérdezte – És utána hová megyünk?

  - Egy boszorkányhoz.  – Angie félt, hogy a fiú most már nem akar vele menni – De nem gonosz boszorkányhoz. Ő segítőkész és nem mellesleg gátolja Draket is.

 Pete nem lepődött meg a hallottakon. – Tudom, vagyis gondolom, mert csak egy boszorkány él itt a közelben… Dicana.

 A nő most már megnyugodhatott. A fiú elmosolyodott és a ház irányába fordult. Pár lépés múlva észrevétlenül visszapillantott és a lányra szegezte tekintetét. Amikor a lány szeme az övébe nézett, tudta, hogy teljes mértékben megbízik benne.

 Pete elért az ajtóig. Nehezen nyitott be, félt attól, hogy apja megint lekever neki egyet, mert soká volt „távol”. A múltkor késett, mert a szomszéd idős néninek segítette bevinni a házba az ételt. Akkor is kapott egyet, hiába állította az igazat. Nem mintha időhöz lett volna kötve, de az apja időérzéke korához és állapotához képest nagyon jól működött. Nagyon is tisztában volt vele, hogy a piac mennyire közel van és milyen gyorsan lehet onnan visszaérni.

-Késtél, fiam. – szólt nyugodtan. Úgy ült a bordó széken, mint aki be van rúgva. Valami nem volt nála rendben. Furcsa volt, máskor nem szokott ilyen lenni. Petet igazából nem érdekelte az apja, sőt, egyenesen utálta. Az igaz, hogy nagy trauma érte, mikor anyja meghalt. De ha a fiú, aki akkor csak tíz éves volt, túl tudta magát tenni rajta, akkor apja miért nem? Azóta Pete dolgozik a ház körül. Nem mehet el a barátokhoz. Legalábbis akkor voltak barátai, mostanra már el is felejthették. Pedig az anyja az összes Pete korabeli gyerekek nevét kívülről fújta. Ennek ellenére az apja azt sem tudta, hogy vannak a fiának barátai. Gyerekkora nem olyan volt, mint másoké. Sok olyan emléke van, hogy apja holt részegen ért haza a kocsmából. Balszerencséjére azt már régebben bezárták. Azóta Pete veszi a bort és apja otthon iszik.

 Hangja hatására arcából a megkönnyebbülés áradt és ezt apja is érezte.

 -Nocsak, de nyugodt lettél! – Hangja teljesen megváltozott. – Talán csak nem azért, mert azt hitted, nem láttam, hogy egy nővel mászkáltál a piacon??? – felült a székben és komollyá vált. Pete jobbnak látta csendben maradni.

-Én a helyedben annak is örülnék, hogy a piacra mehetek. – Ezt nem kellett volna mondania, mert Petenek ezzel telt be a pohár. Eddig hagyta, hogy ide – oda küldje meg mindent megcsináltasson vele, de most rájött, hogy ez nem jó. Ki kellett állnia az igazáért az apjával szemben is. Kicsi kora óta félt tőle és úgy gondolta, ő a legfélelmetesebb és legnagyobb alak. De most már felnőtt és rájött, hogy nem is olyan nagy.

-Apám, – kezdte, de egyre idegesebb lett – amíg anya élt, elmehettem a barátaimhoz és te sem voltál ilyen. Amikor meghalt, teljesen megváltoztál. Évek óta csak neked robotolok, erre te nem hogy megköszönnéd, inkább bezársz a házba mindkettőnket és én csak a piacig mehetek. Nem állhatok senkivel szóba, nem időzhetek sokat. Reális ez? – fakadt ki.

-Anyád is ezt tenné a helyemben – mondta, de most inkább nyugodt és szomorú lett a hangja.

-És ezt mégis hogy értsem? – méltatlankodott.

-Sehogyan sem. Semmi közöd nincsen ehhez. – hangja újra ideges és részeges lett. – Inkább add ide a bort! – igazából csak megjátszotta az egészet és utálta magát miatta, de félt bevallani az igazat. Nem mondta meg neki, hogy anyja nem betegségben halt meg.

 A férfi átnyújtotta neki az üveget. Nem tudta hova tenni apja viselkedését, de érezte, hogy lelke mélyén zaklatott és szomorú, így nem faggatta. Minden úgy volt, ahogy gondolta. Az apa laza mozdulattal a bor után nyúlt és azzal a lendülettel belekortyolt.

-Hmm –ízlelgette –Mi van az italommal, furcsa az íze és mintha… - elgondolkodott, de nem volt már ereje tovább mondani. Elaludt.

 Pete erre a pillanatra várt. A szobájába ment és ott a táska felé nyúlt, amit szegény anyja varrt neki. Régóta a sarokban árválkodott. Belekukkantott, mik zörögnek benne. Talált benne egy iránytűt…

-Ez furcsa, Angie azt mondta, hogy vigyek iránytűt. – nevette el magát és tovább kotorászott. Szeme egy barnás papíron akadt meg, amit gyorsan a kezébe vett és olvasni kezdett.

 Édes fiam,

tudom, hogy el fog jönni hozzád egy nő, aki nagyjából annyi idős, mint te. Akkor nézed majd meg a táskát. El kell menned a nővel és együtt kell legyőznötök a zsarnokot, Draket.

Apáddal nem mondtunk el neked valamit. A születésed után egy-két hónappal megkeresett minket egy mindentudó. Elmondta, hogy te vagy az a gyerek, akinek meg van írva feladata. De mindent nem mondott el nekünk, így mi sem mondtunk neked semmit, hogy megvédjünk.

Ezt a táskát erre a célra csináltam neked. Remélem, még mindig tetszik. Emlékszem, hogy amikor odaadtam ugráltál örömödben.  Tiszta szívből kívánom, hogy járjatok sikerrel, teljesítsétek a feladatot!

Puszil Anya

Mire a levél végére ért, szeme könnybe lábadt.  –És tudták? Mégsem mondták el nekem? – kérdezgette magától, mert nem tudta felfogni. De megértette, hogy miért nem. Csak nehéz volt elhinnie. A levélkét visszahelyezte a táskába. Szemeit megtörölte, de arcáról nem mosódott le a szomorúság és a csalódottság, agyában pedig még mindig az anyja által írt levelet olvasgatta. Össze próbálta szedni gondolatait és nem rá gondolni, hanem arra, milyen lesz Dicananál és mi fog utána történni. Sikertelenül. Az azelőtti arckifejezést erőltette arcára és kilépett a szobából. Elhaladt apja mellett, akire rá se nézett, nehogy anyja levelén törje tovább magát. Mikor kiért a házból, Angie ott volt, ahogyan meg is mondta.

A nő nem látta rajta a történteket.

-Indulhatunk? - kérdezte természetesen és várta, hogy a férfi bólintson. Pete azonban meghökkent és pár másodperc múlva is bizonytalanul válaszolt.

-Igen – szeme megrebbent és Angiébe nézett.

-Pete – szólt – Mi a baj?

-Semmi, csak… - arcára dermedtség ült. A nő bal kezét a vállára tette és megértően a szemébe nézett.

-Mi az? Mi történt? – Pete a táskát levette a hátáról és kivette belőle a levelet.

-Ez történt. Anyám írta. – átnyújtotta a papírt, hogy olvassa el. Angie elvette és szemét húzogatni kezdte rajta.

 Felnézett és ő is átérezte, mi játszódik a férfi fejében.

-Tudom, mit érzel most, de el kell ásnod emlékeid legmélyére, mert mással kell foglalkoznod. – kis idő múlva hozzátette – Anyád is ezt akarná.

-Ugyan mit tudsz te az anyámról? – egyre ingerültebben és bosszúsabban förmedt rá – Mondd!

-Pete, ezt te is tudod. – keze még mindig a vállán pihent és most a másikat is a nyaka mellé helyezte. A fiú tekintete megenyhült és arcán könnycseppek gördültek végig. Fejét felemelte és újra a nő szemét fürkészte.

-Bocsáss meg. Nem szoktam ilyen lenni. Csak most minden egyszerre történik velem. – hangja már megint nyugodt volt. Angie elmosolyodott.

-Nézd, én két napja tudtam meg, hogy mire bukkantam és megöltem négy embert, mert az tekercset akarták. Otthon kellett hagynom anyámat. Meg fogják találni a házunkat, benne anyámmal. – mosolya lehervadt és nagyot nyelt – Semmi jót nem tesznek vele és ő nem fogja tudomásukra adni, hogy merre vagyok, de egyben biztos vagyok. Meg fogják ölni.

-Nagyon sajnálom. – a férfi szomorúan lenézett. Nem akarta emlékeztetni rá. Angie megrángatta vállainál fogva, és bíztatóan,mint aki lelket önt belé, felkiáltott.

-Na, de nem kell szomorkodni. Ha mindig csak a bajainkkal foglalkozunk, sosem jutunk előre. Induljunk. – elengedte a férfit, akire szintén ráragadt a nő izgatottsága és felkészült az indulásra. A levelet a táskába csúsztatta és egy gyors mozdulattal a vállára lendítette.

-Igazad van. Erősnek kell lennünk – mosolyodott el. – Indulhatunk, én kész vagyok!

Angie arca még jobban felderült. Bár sejtette, fel fog vidulni és eltemeti a szomorúságot, mégis nagy boldogsággal töltötte be szívét.

 Az öreg boszorkány szokásos ebédét készítette el. A saját receptje alapján fűszerezte a halat. Az állatot a folyóban fogta még tegnap. Jó nagyra nőtt. Az ilyen nagy halakat csak az északi szélesedésnél lehet fogni. Ott akár tizenöt méter mély is lehet dagálykor a víz. Már nem tudná megmondani milyen fajta, csak annyit, hogy a színes szóval kezdődik a neve.

 A fertőtlenített vasdarabokra már rá voltak fűzve a kisebb haldarabok. Csak annyi dolga volt hátra a sütés előtt, hogy a fenséges fűszerkeveréket elkészítse.

 Komótos, furcsa járással baktatott be egy kis helyiségbe, ahol még több üvegcsét tárolt. Ezek nagyobbak és nem színes löttyök voltak bennük, hanem különböző zöldes, barnás vagy pirosas fűszerek. Majorannán és piros borstól kezdve egészen szegfűszár porig minden volt ott. Azaz lehet, hogy nem a világ összes fűszere és ízesítője, de akkor is nagyon sok.

 A polcok mellett egy kis asztal foglalt helyet, amin a kamra egyetlen fényforrása állt. Egy kisebb gyertya, aminek kevés fényétől a helyiség homályba borult.

 Szeme körbejárta a sűrű polcokat, majd hirtelen lelassult és megállt. Felnyúlt a középső polcra és kezébe vette az egyik barnás üveget, amit a Madárszem paprika felirat állt. Az üvegcsét az asztalra helyezte és kezét továbbhúzta szemével együtt a deszkából álló régi stelázsin. Még levette az Őrölt levendula és a Nigella mag nevű fűszert. Egy laza mozdulattal, ujjbegyei közé szorította a gyertya szétporladó kanócát, ami így most már csak füstölgött a sötétben. A szobát gyenge füstszag járta be. Az öreg nő egy levegő után kapkodó lélegzet után becsukta maga mögött az ajtót.

 A három üvegcsét és a kisasztalt magához fogva hagyta el a helyiséget. Letette őket az üst mellé. Kinyitotta az üvegeket és beléjük markolt. Markából a halakra hintette a fűszert és a levegőbe nagyot szippantott. Finom illat szállt a házban, mint tavasszal a virágpor.

 Miután egyesével befűszerezte őket, az üstben tüzet gyújtott. A halas pálcák a tűz fölé kerültek. Pár perc alatt barnulni kezdtek és a grilles füst terítette be a házat. A boszorkány lépteket hallott, amiket egy női hang követett.

-Dica! Itthon vagy? Darcy vagyok.